Lemezkritika - külföld: Hellfuelled - Born II Rock
írta garael | 2005.10.23.
Megjelenés: 2005 Kiadó: Black Lodge/Sound Pollution Weblap: http://www.hellfueled.com/ Stílus: Heavy Metal Származás: Svédország
Andy Alkman -ének Jocke Lundgren - gitár Henke Lonn - bassz Kent Svensson - dob
01. Can´t Get Enough 02. Regain Your Crown 03. Look Out 04. Friend 05. Born To Rock 06. Old 07. Girls Girls 08. On The Run 09. Angel 10. Make It Home 11. I Don´t Care
Oz-lee, az öreg vívómester utoljára 5 éve sújtott le azzal a híres-hírhedt vágással, mely a sajátja volt, s melyet még annak idején az öt ronin bandájában dolgozott ki, a csonkaujjú Io-myung mesterrel együtt. Azóta csendes meditálással töltötte idejét, s néha ugyan tartott bemutatókat, melyen megmutatta, hogy képes még összeszedni magát egy-két pillanatra, a kor és a régi évek túlhajszolt párbajsorozatai - melyen sokszor a keleti zöld-fű és illanó por segítségével vett erőt- megmutatkoztak szellemén és fizikumán. A régebben szinte kiszámíthatatlan -ám egyedi - stílusáról ismert mestert már nem érdekelte a históriás írás, és -jóllehet anyagi megbecsülés övezte- felesége unszolására egy utazó vándorcirkuszban mutogatta magát, miközben régi társai közül Gee-zeri áttért a lőfegyverek használatára, Io-Myung pedig a régi rivális renegát párbajhőssel, Hu-ghesi-vel járta az országot, továbbvíve a régi stílus dicsőségét. Oz-lee-t azonban ennek ellenére megbecsülés és tisztelet övezte, hiszen stílusa maga volt a kardvívás eszenciája, szárnyaló szelleme pedig olyan utakat jelölt ki a harcművészetekben, melyeken elindulva több nemzedék is megpróbált élő legenda lenni. Ilyen volt Zakk- az ifjú fenomén is, ki szinte tökéletesen elsajátította a mester eredeti stílusát, ám sajnos a rossz tanácsadók hatására Oz-lee elvetette a hadi-stílust, és egy látványosabb, cifrább, ám kevésbé hatékony technikát mutatott a nagyérdeműnek., így Zakk -jóllehet tisztelte mesterét-kénytelen lett saját útját járni. Pár évvel később aztán a tengermenti kis falvakban suttogni kezdtek az emberek arról, hogy megjelent Oz-lee fiatal reinkarnációja, kinek harci stílusa egy az egyben az ereje teljében lévő mestert idézte, aztán kiderült, hogy nem is egy személyről van szó, hanem egy pokollal bélelt társaságról Első párbajukban, mely a históriás énekekben a Volume One nevet kapta, annyira hasonlatosan idézték meg a mestert, hogy sokan aztán a saját út hiányával vádolták meg őket. Nem nagyon törődtek vele, pusztán a kardokat élezték meg kicsit, és cserélték le az acélt némileg újabbakra, majd újabb párbajba bocsátkoztak, melynek neve egy másik hatalmas mestert, Ron-li Dio-t idézte, s nem véletlenül: a harci stílus ennek szellemében kicsit változott, de csak annyira, amennyire a kard villanását észlelik az áldozatok, mielőtt fejüket porba küldik. A párbajban alkalmazott vágások közül különösen az első három volt veszélyes, ennek hatására az ellenfél lábaiból kiszállt az erő, ám a folytatásban kicsit egysíkú lett a technika: valahogy hiányzott az a szikra, mely a mester stílusának sajátja. Jó-jó, a vágások így is csodálatosak, ám a szemlélő számára unalmasak lettek, és az acél csengése is egy idő után megfáradt. Jóllehet a históriákba ez a párbaj is bekerül, ám aki a mester igazi stílusát szeretné látni, annak minden virtuozitásával, és kreativitásával, az keresse inkább az ifjú Zakk-ot. Aki azonban megelégszik puszta technikai erőfitogtatással, az igazi út halálos mélysége nélkül, annak ajánlva légyen az új párbaj története.
Garael Pontszám: 7/10
Andy Alkman -ének Jocke Lundgren - gitár Henke Lonn - bassz Kent Svensson - dob
01. Can´t Get Enough 02. Regain Your Crown 03. Look Out 04. Friend 05. Born To Rock 06. Old 07. Girls Girls 08. On The Run 09. Angel 10. Make It Home 11. I Don´t Care
Oz-lee, az öreg vívómester utoljára 5 éve sújtott le azzal a híres-hírhedt vágással, mely a sajátja volt, s melyet még annak idején az öt ronin bandájában dolgozott ki, a csonkaujjú Io-myung mesterrel együtt. Azóta csendes meditálással töltötte idejét, s néha ugyan tartott bemutatókat, melyen megmutatta, hogy képes még összeszedni magát egy-két pillanatra, a kor és a régi évek túlhajszolt párbajsorozatai - melyen sokszor a keleti zöld-fű és illanó por segítségével vett erőt- megmutatkoztak szellemén és fizikumán. A régebben szinte kiszámíthatatlan -ám egyedi - stílusáról ismert mestert már nem érdekelte a históriás írás, és -jóllehet anyagi megbecsülés övezte- felesége unszolására egy utazó vándorcirkuszban mutogatta magát, miközben régi társai közül Gee-zeri áttért a lőfegyverek használatára, Io-Myung pedig a régi rivális renegát párbajhőssel, Hu-ghesi-vel járta az országot, továbbvíve a régi stílus dicsőségét. Oz-lee-t azonban ennek ellenére megbecsülés és tisztelet övezte, hiszen stílusa maga volt a kardvívás eszenciája, szárnyaló szelleme pedig olyan utakat jelölt ki a harcművészetekben, melyeken elindulva több nemzedék is megpróbált élő legenda lenni. Ilyen volt Zakk- az ifjú fenomén is, ki szinte tökéletesen elsajátította a mester eredeti stílusát, ám sajnos a rossz tanácsadók hatására Oz-lee elvetette a hadi-stílust, és egy látványosabb, cifrább, ám kevésbé hatékony technikát mutatott a nagyérdeműnek., így Zakk -jóllehet tisztelte mesterét-kénytelen lett saját útját járni. Pár évvel később aztán a tengermenti kis falvakban suttogni kezdtek az emberek arról, hogy megjelent Oz-lee fiatal reinkarnációja, kinek harci stílusa egy az egyben az ereje teljében lévő mestert idézte, aztán kiderült, hogy nem is egy személyről van szó, hanem egy pokollal bélelt társaságról Első párbajukban, mely a históriás énekekben a Volume One nevet kapta, annyira hasonlatosan idézték meg a mestert, hogy sokan aztán a saját út hiányával vádolták meg őket. Nem nagyon törődtek vele, pusztán a kardokat élezték meg kicsit, és cserélték le az acélt némileg újabbakra, majd újabb párbajba bocsátkoztak, melynek neve egy másik hatalmas mestert, Ron-li Dio-t idézte, s nem véletlenül: a harci stílus ennek szellemében kicsit változott, de csak annyira, amennyire a kard villanását észlelik az áldozatok, mielőtt fejüket porba küldik. A párbajban alkalmazott vágások közül különösen az első három volt veszélyes, ennek hatására az ellenfél lábaiból kiszállt az erő, ám a folytatásban kicsit egysíkú lett a technika: valahogy hiányzott az a szikra, mely a mester stílusának sajátja. Jó-jó, a vágások így is csodálatosak, ám a szemlélő számára unalmasak lettek, és az acél csengése is egy idő után megfáradt. Jóllehet a históriákba ez a párbaj is bekerül, ám aki a mester igazi stílusát szeretné látni, annak minden virtuozitásával, és kreativitásával, az keresse inkább az ifjú Zakk-ot. Aki azonban megelégszik puszta technikai erőfitogtatással, az igazi út halálos mélysége nélkül, annak ajánlva légyen az új párbaj története.
Garael Pontszám: 7/10
Legutóbbi hozzászólások