Solar Scream: Bare to the Bone
írta garael | 2011.01.01.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Megmondom őszintén, hogy kissé váratlanul ért a csapat megkeresése: úgy gondolom, eléggé kialakult már az a stíluskompetencia dimenzió, amellyel a lapunk foglalkozik, és hát a magyar modern metal underground nem tartozik bele. Mit tehet ilyenkor az egyszeri kritikus? Vagy azt mondja, bocsi, de nem ismerem még a hatásaitokat sem, nemhogy az alapvető műfaji sztenderdeket - ezek nélkül pedig csak dilettáns ismertető születhet - vagy pedig megpróbál olyan objektív, műfaji sajátosságokon felülemelkedő támpontokba kapaszkodni, amelyek által ha szakértői kritikával nem is , de legalább valamiféle hallgatói benyomás-lenyomattal szolgálhat. Mivel itt bizony nem a mainstreamről beszélünk, úgy döntöttem, pár ezer album meghallgatása után "outsiderként" talán én is tudok olyan tanácsot adni, amit érdemes megfogadni, s ha 100-ból egy beválik, máris megérte. A lemez első lepörgetése után természetesen megpróbáltam szegényes stílustáramból valami hasonlót találni: hazai vizeken maradva egyből a Wendigo jutott eszembe, amely ha kissé több dinamizmussal és groove-val, de ebben a közegben mozog. A magyar színtérről kitekintve az Apokalyptica "énekes" számai sejlenek fel, vagyis az a modern amerikai vonal, amit a finnek olyan precíz művészi jelleggel tudnak egyedivé tenni. A Solar Scream zenéjének - akárcsak a finneké - ugyanis meghatározó eleme a hangulatmegragadás, az elmélkedés és indulatoktól sem mentes szemlélődés - ehhez járul a modern, staccato riffelés, enyhe progresszív jelleggel felruházva a prior szerepet játszó dallamokat. Szerencsére az énekes, Harich Gábor hangja rengeteget fejlődött a 2007-ben megjelent legutóbbi album óta, s ez bizony a dallamformálásban is meglátszik: nyoma sincs az akkor még előforduló bizonytalanságnak, az énektémák megfelelő alapot nyújtanak a muzikális gondolatok kibontásához. Persze ne gondoljon senki magától értetődő slágerekre, a hangulati tényezők még nem elegendőek ahhoz, hogy a dalok "csontig hatoljanak", ám a megfelelő "frekvenciát" elkapva - aminek a kulcsa a figyelmes, többszöri meghallgatás - a dallamvilág valóban átjárhatja a hallgató testét-lelkét. A befogadás ezen fokának elérését remekül segítik elő a szövegek, melyek markáns gondolati leképeződésüknél fogva ugyan rétegműfajt teremtenek - kell egyfajta lelki-rokonság, életszemléletbeli közösség az elfogadásukhoz - de még azokat is további gondolatok indukálásra késztethet, akik a felvetett problémákat másként élik meg. A dalokon érződik, hogy nem háromperces ötletek szüleményei: minden apró részlet a helyén van, néha még kissé túldolgozottnak is találom az egyes témadarabokat - a címadó Megadeth-es szövegdarálós részénél a dallamkoncepció túlságosan alárendelt a szövegnek,... én producerként biztos rövidebbre fogtam volna - de a fiúk, és a koncertközönség úgyis el fogja dönteni, van-e némi igazság abban, amit leírtam. Tudom, hogy a stílus általában tudatosan megy szembe a trendekkel, és ezek a dalok nem a rádióknak készültek, de a figyelem fenntartása egészen más eszközöket követel meg koncerten, mint a lemezeken hallgatva. (A kidolgozottsághoz járul a csapat honlapjának esztétikus modernsége, és az angol szövegek választékos, a mai kornak megfelelő stiláris és szókincsbeli színvonala). Érdekes egyébként, hogy a modern jelzővel ellátott zene mennyire támaszkodik a prog.rock bandák évtizedes örökségére: a Sunrise Early Mary - ami hossza ellenére az album általános értelembe vett slágere is - a tradicionális dalépítkezési metódus hetvenes évekbeli örökségére támaszkodik, az instrumentális szóló remekül teremti meg azt a hangulati egységet, ami egységgé formálja a több mint 8 percet. A dallamokat előtérbe helyező hallgatóként úgy érzem, hogy a csapat igazán a kifejtősebb, elmélkedősebb, szinte panteisztikusan sodró dallamformálásokban igazán erős - itt szinte rádiórockos megoldásokat is találunk, ami nem baj, sőt...A While I'm Lying Awake nem véletlenül lett a honlapon meghallgatható számok egyike: ha nem lenne a refrén enyhe rafináltsága, valami modernkori Creed - vagy inkább Alter Bridge - szerzeménynek gondolná az ember, ráadásul a vokalizálás éppen ezeknél a részeknél a legerősebb. A lemez másik slágere, a Fracture, a magyar modern metal szcéna új himnusza lehet, enyhe Paradise Lostos beütésével, és gondosan felépített dallammeneteivel a lemez érzelmi csúcspontját jelenti.
Legutóbbi hozzászólások