Osukaru: GBG2LA

írta TShaw | 2010.12.19.

Megjelenés: 2010

Kiadó: 

Weblap: www.myspace.com/osukarutheband

Stílus: Szerzői

Származás: Svédország/USA

Dalcímek

Értékelés

Azt hiszem, manapság egyáltalán nem számí­t különlegességnek az a jelenség, amikor egy-egy kezdő, alig ismert banda debüt, vagy második lemezével egy adott stí­luson belül lemossa a nagy öregek aktuális korongját. Működik persze a dolog fordí­tva is, sőt, sokkal gyakoribb, hogy ezek az újoncok a kiadók támogatásával sikeresen adják el az amúgy középszerű, vagy az alá süllyedő zenéjüket. Hogy a kettő közül hova kéne besorolni az Osukarut, azt egyelőre nem tudom eldönteni... igazán még kategorizálni sem tudom, hiszen a fiatal banda gitárosa és dalszerzője az az Oz Osukaru, aki korábban az Eye és a Katana élén csillogtatta a tudását, ám kí­sérőgárdája számomra teljesen ismeretlen személyekből áll. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, az AOR körökben sok helyen beharangozott album valójában egy EP, bár abból a nagyobbik fajta, és korlátozott példányszámban jelent csak meg, digitális úton viszont bárki számára elérhető. Ennyiből egy zenekart megí­télni nehéz, vagy nem is lehet, kevéske hozzá a 26 perc hangzóanyag... Még akkor is, ha azzal nincsen semmi gond, bár őszintén szólva, nem igazán vágott falhoz. Beharangozó dalnak kiadtak egy videós nótát, a Tell Me You'll Stay-t, amivel meg is találták az album legjobb pillanatát, ám a végeredmény í­gy is kettős lett. Egyfelől a Driven By Love cí­mű nyitónóta nagyon szépen passzol az í­zelí­tő sláger mellé, az album végi, női énekkel megtámogatott It Was Meant To Be pedig egy nagyon szép és jól eltalált ballada lett, viszont az album többi része belesüllyed a sokszor hallott panelek unalmába. Ha leszámí­tok pár í­zesebb szólót, ezen a lemezen nincs már sok minden, amit eddig ne hallottunk volna, mondjuk a nyolcvanas évek végén. Nem mondom persze, hogy minden új AOR bandának meg kell váltania a világot, de ugyan ezt az utánzós zenét tudják jól is prezentálni - példának okáért a Houston, hogy csak kicsivel menjek visszább a megjelenési listán. Nagy pozití­vum viszont Johan BernspíĽng énekes jelenléte, akinek a torkából mintha Toby Hitchcock kukucskálna ki néha-néha, amikor pedig a zárótételben duettet énekelhet egy hölgyeménnyel, operai magasságú közös témákkal, az maga a mennyország egy dallamkedvelőnek. Oz és Johan együtt viszik a hátukon a lemezt, ez egyértelmű, és bizonyos értelemben képesek is megmenteni az unalmasabb pillanatokat, bár érzésem szerint van azért még hova fejlődni. Bár nyilvánvalóan nem ez az album képezi az éves AOR felhozatal krémjét, szerintem senki sem vállal nagy kockázatot azzal, ha beszerzi. Ha anno szerettük a Brighton Rockot, az Alient, vagy akár a Boulevardot, akkor ez az album habkönnyű falatként fog lecsúszni a torkunkon, és jól is fog esni.

Pontszám: 6.5