Tool: 10.000 days
írta Hard Rock Magazin | 2006.05.25.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nincs könnyű dolgom, amikor a Tool új albumának "elemzésére" készülök. A már 16 éves csapat, mely kiadványainak számát tekintve nem kényezteti el rajongóit, A "10.000 days" megjelenéséig mindössze négy nagylemezt és egy EP-t adtak ki kezeik közül mégis kultuszt teremtettek. Köszönhető ez annak az egyéni hangnak, mely már első "Opiate" című EP- n hallható. Muzsikájuk, -mely a progresszív vonalba helyezhető el - új színt hozott a metal világába. Sikerüket mi sem mutathatja meg jobban, mint hogy a Dream Theater, "Six Degrees Of Inner Turbulence" című lemezén találhatunk jó néhány "túlos" pillanatot, melynek jelenlétét Portnoyék sem tagadták. Sőt... A 10.000 days című új album már most, nem sokkal megjelenését követően világsiker. Az öt év után elkészült mű folytatja a Tool megkezdett útját, de természetesen tovább is lép. Sötét, elgondolkodtató hangulat uralja az albumot. A nyitó "Vicarious" és az azt követő "Jambi" még lüktet, pulzál, remek riffekel, kimagasló basszusjátékkal fémjelzett őrült, szaggatott ritmusok alapozzák meg az elkövetkező több, mint egy óra hangulatát. Azután érkezik a "Wings Of Marie" és a címadó "10.000 Days" és az album megáll. Mindkét darab sűrű sötétségbe vezeti a hallgatót. A hangulat, mely ebből a két szerzeményből árad, több, mint medidativ. Mivel fogékony vagyok a depresszív hangulatú témák emésztésére, örömmel adtam át magam a két nóta által összesen 17 percnyi melankóliának. Hallgatása közben sokszor a Pearl Jam korai munkái ugrottak be, de inkább csak jelzés értékűen, mert a Tool annyira egyéni, hogy esetükben legfeljebb hatásokról beszélhetünk, ami pedig természetes. Miközben gyűrtem magamba a 11 perces, 10.000 days című darabot, egyszer csak azt vettem észre, hogy unatkozom. Arra gondoltam, hogy biztos olyan passzban vagyok, amikor nem vagyok képes egy ilyen megterhelő zene befogadására és abbahagytam az album hallgatását. Másnap, ismét ennél a két nótánál akadt el "belső tűm". Ugorjunk! Az ötödik tétel, - melybe egy kis Red Hot Chili hatást véltem beleálmodni - egy kicsit jobban megfogott, de az azt követő, átkötésnek számító, kántáló énekhangokból és csörgőből összeállított, érdekes "Lipan Conjuring" után következő "Lost Keys" majdnem négy percen át húzódó kitartott gitárhang alapra akkordozó, hangulat aláfestő effektként, és a "Rosetta Stoned" - mellyel szintén sikertelenül vettem fel a harcot - felvezetéseként is értelmezhető darab hallgatása közben ismét elvesztem. Számomra az album ettől a periódustól egyre inkább az öncélú művészkedés megnyilvánulása. Az utolsó előtti tétel, a "Right In Two" érdekes ritmusaival és váltásaival, újabb reménnyel töltött el, hogy legalább az album végére visszatér a kezdeti izgalom és lendület. Örömöm kilenc percig tartott, majd következett az albumot lezáró "Virginti Tres", mely egy öt percen át tartó effekt halmaz, mely egyetlen másodperc zenét sem tartalmaz. ...és vége. Letaglózva ültem székemben, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi is történt velem. Egy olyan muzsikát hallgattam, melynek nagysága még nem érhetett el hozzám? Lehet, hogy ezen művészek zsenijét, csak gyermekeim fogják helyükön kezelni? Vagy, egyszerűen én nem tudtam felnőni a művészetnek ehhez az ágához? Nem tudom. Buta szóviccel élve: nekem ez "tool sok"!
Legutóbbi hozzászólások