The Aschere Project: Two Worlds
írta TShaw | 2010.12.14.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem is olyan régen, Marty Friedman gitárzseni lemezének hallatán jelentettem ki magamban az örökbecsű igazságot: "Milyen jó is az, amikor egy zenész páros lábbal képes eltiporni a stílusok közötti határvonalakat, hogy aztán ráadásként egy szerethető, érzelmekkel teli, szórakoztató és mély hanganyagot hozzon létre!" Mielőtt azonban jönne a kommentáradat, elsütöm még Kevin Moore nevét is, aki úgy segített sikerhez a Dream Theatert a kilencvenes évek elején, hogy már a zenekaron belül is megvillantotta gitárközpontúnak éppen nem nevezhető zenei stílusát - gondoljunk csak a Wait for Sleep, vagy a Space Dye Vest nótákra. Moore aztán szólóéletművében is kizárólag elektronika ihlette, de egyértelműen minőségi, progresszív irányultságú lemezeket tett le az asztalra. Jelen kritikában szintén egy behatárolhatatlan stílusú lemez kerül terítékre, melynek elkészítésében annak a Dave Davies nevű úriembernek volt kulcsszerepe, aki első számú dalszerzője a Kinks nevű, szinte mindenki által ismert zenekarnak, valamint a Rolling Stone magazin szerint a világ 88. legjobb gitárosa. Ez a rocklegenda nem mellesleg nagy rajongója és barátja a filmrendező John Carpenternek, és bizony-bizony, fiával karöltve a látszólag mindenféle zenei szabályt sutba vágó The Aschere Projectnek is a vezetője. Első hallásra 52 perc ambient muzsika. Koncepcióval és tartalommal, akárcsak egy-egy klasszikus Pink Floyd lemez, amit szintén elég nehéz besorolni bármilyen stílusba is, ugyanakkor a zsenialitása elvitathatatlan. A különbség talán csak annyi közte és egy hagyományos progresszív rock korong között, hogy nincsenek rajta jól kivehető gitárszólamok... vagyis hát egyáltalán nincs rajta gitárszólam. Vagy ha mégis, hát elképesztően eltorzítva és felismerhetetlenné téve. A ritmikai vonal is elég nehezen kivehető, de a basszus- és a dobtémákon legalább érződik, hogy nem csak elektronikus hangszereket használtak a felvételeknél. Tovább nehezítendő az egyszeri rocker dolgát, Mister Davies még a hagyományos vokális témákat is száműzte a lemezről, maradtak a torzított szövegek, esetleg samplerek. Az így létrejött zenei világ bár idegen a rocktól, mégis, megdöbbentő módon működőképes... Futurisztikus, ahogyan írják a lemezt reklámozó weboldalon, és tényleg, ennél találóbb szót nehéz lenne rá találni. A fentebb már említett John Carpenter nevével fémjelzett kultikus horror, a 'The Thing' jut eszembe ezen muzsika hallatán, melynek főtémája egy rettentően egyszerű basszus szólam, mégis, annyira elementáris erejű, hogy muszáj beleborzongani... és persze azt sem kisebb zenei zseni követte el, mint Ennio Morricone. Ez a nagyszerű, progresszív ambient muzsika azonban a japán konyha sajátos halételeihez hasonlóan amellett, hogy királyi falatnak tűnik, negatív nyomot is könnyen hagyhat az emberben. Az 52 percen át hömpölygő zenéhez türelem, energia és teljes figyelem szükségeltetik, máskülönben tényleg nem fogunk mást kihallani, csak elektronikus zajt. Talán nem ártott volna valamivel több tiszta hangszert beletenni a végeredménybe, akár egy zongora, vagy basszusgitár erejéig is... Mert hát a mai, rohanó világban, amikor az embernek aligha van egy teljes szabad órája, amit csak zenehallgatásra fordíthat, fontos a közérthetőség. Az átlagos prog. rock és metal albumokhoz képest ez az anyag egy Excalibur, amit nem lesz képes bárki kirántani a helyéről.
Legutóbbi hozzászólások