Stratovarius: Darkest Hours (maxi)
írta MMarton88 | 2010.12.08.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Stratovarius a 90-es évek egyik első finn sikertörténete volt, akik nemcsak az új évezred kezdetére kitörő finn őrület, de az europower mánia egyik előhírnökeként is megmutatták a világnak, hogy az északi tehetségek csodákra képesek. Kedvenc lemezem tőlük az 1997-es 'Visions', de a 96-os 'Episode'-tól kezdve a 2003-as 'Elements Pt.1'-el bezárólag a melodikus fémzene kedvelőinek kötelező házi feladat legalább egyszer végighallgatni albumaikat. Sajnálatos módon az elmúlt évtized alatt szinte tökéletesen porig rombolták saját nimbuszukat, ám néhány kényszerű tagcsere után az utóbbi időben igyekeznek feltápászkodni a padlóról, több-kevesebb sikerrel. A banda fő dalszerzője, a zseniális Timo Tolkki már nem tagja a formációnak, az "új Strato" második nagylemeze 'Elysium' címmel fog megjelenni januárban, ennek beharangozó maxija a 'Darkest Hours'. A 'Polaris' erőteljesen megosztotta a rajongótábort, a kiforrani látszó csapategység sajnos nem volt elegendő ahhoz, hogy egy, a korábbi csúcsteljesítményekkel vetekedni képes albumot rakjanak össze, a kissé sablanos, és nyögvenyelős anyag komoly fejcsóválásra késztette a rajongók nem elhanyagolható hányadát, bár kár lenne tagadni, hogy nagyon sokaknak így is bejött a 'Polaris'. Jómagam a megjelenéskor kissé talán túlzó lelkesedéssel igyekeztem bizonyítani az utóbbi tábor igazát, ám úgy tűnik, hogy Johanssonék is érezték, van hová fejlődniük. A Darkest Hours kislemez két új számot tartalmaz, melyek meglepően fogósak lettek. A címadó egy himnikus, klasszikusabb értelemben vett Strato-sláger: ha 2004-ben adták volna ki, semmi meglepőt nem tartalmazna. A múlt eseményeit ismerve viszont azt kell mondjam, hogy hosszú évek után végre itt egy újabb olyan dal, ami megállja helyét a csapat életművének erősebb pillanatai közt. A kissé sötét hangulat, valamint a rövidke szóló újszerű a csapattól, ám előbbi véleményem szerint izgalmasan, mégis finoman színesíti a kissé kiszámítható Stratovarius-formulákat, míg utóbbi vélhetőleg a kiadó ötlete volt, a finn rádiók északon nagy urak. Az Infernal Maze nagy valószínűséggel többeknek jobban be fog jönni, mint a címadó, egy hagyományos Strato száguldás az 'Infinite/Destiny' dalainak mintájára, ráadásul engem kísértetiesen emlékeztet a Rebel című számra. Kiemelkedő a szóló rész: Kupiainen, illetve Johansson borzasztóan érzik egymás játékát, szenzációs futamokat tekernek le. A kislemezre felkerült még a Darkest Hours demója (itt még nincs kivágva a szóló), valamint az Against The Wind, Black Diamond duó koncertverziója. Mivel a 'Polaris Live'-ra ezek nem fértek fel, a rajongók számára érdekesek lehetnek, ráadásul gyűjteményes jelleggel is bírnak. Ugyanakkor egy átlagos metalarc akkor is nyugodtan fog tudni aludni, ha véletlenül soha életében nem fülel bele ezekbe a verziókba.
Legutóbbi hozzászólások