Egy este Camden Townban: Freedom Call, Neonfly, Thundertale - Purple Turtle, London (Olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2010.12.05.

London koncertélete, nagyságából adódóan, egy kicsit más kategória, mint Budapesté (bár szó se róla, ez az év otthon is elég pazar), í­gy jómagamnak, aki elég sok kedvenccel bí­rok a metal- és rockzene széles palettájáról, igencsak szelektí­ven kell válogatnom, hogy ne menjen rá a gatyám is a koncertekre, mondom ezt úgy, hogy az itteni jegyárak kb. ötödével kedvezőbbek a hazaiaknál... ...Miközben az ősz programját összeállí­tván a helyi klubok eseményrovatait böngésztem, a Purple Turtle honlapján végre rátaláltam a kihagyhatatlan koncertre, november 5-ét pedig, széles vigyorral és hatalmas piros betűkkel í­rtam be naptáramba; a Freedom Call az egyik nagy kedvencem és mivel eddig sajnos nem sikerült elcsí­pnem Őket, nem hagyhattam ki a bulijukat. Nem is kellett csalódnom, no de ne szaladjunk ennyire előre. Pár szóval hadd meséljek egy kicsit London, központtól északra eső kis szegletének, Camden Townnak az éjszakai életéről, ami egy fogalom a fémzene kedvelői számára. Egymás hegyén-hátán vannak itt rock kocsmák, klubok, tetováló szalonok, extravagáns kiegészí­tőket árusí­tó shoppok, utcáin turisták hömpölyögnek napközben, a hétköznapi járókelő pedig nem tud mást csinálni, mint kapkodni a fejét; a bőrdzsekis rocknagyi, a rózsaszí­n hajú punk, a kissé felturbózva táncoló technós, a tűznyelő, a piercingektől alig látszó tizenéves itt bizony szépen megfér egymás mellett. A levegőt megtölti a tömeg hangja, a rengeteg helyről áradó különféle irányzatú muzsika és a világkonyha remekeinek fenséges illata. Ha valaki londoni látogatást tervez, ki ne hagyja ezt a látnivalót, maradandó élményt fog jelenteni az itt eltöltött néhány óra. Mondanom sem kell, esténként a koncertek is elkezdődnek Camden Townban; van olyan, hogy legszí­vesebben két-három felé szakadnék... Istenem, mikor lesz elterjedve a klónozás? 🙂 Ismerek olyat, aki két helyre is befizetett egy estén, s ingázott a koncertek között; ezt hí­vom én fanatizmusnak. 🙂 A Purple Turtle (lila teknős) azon tradicionális rock kocsmák egyike, ahol a rock koncertek után nem techno zene (mert ilyen is akad bőven), hanem jófajta fejbólogatós zene szól. Bár a beengedés pörgősen zajlott és zsúfolt teltház sem volt, a koncert felétől olyan hőség lett úrrá a teremben, mint jobb helyeken, a trópusokon. Szerencsére ezt nem tudta még egy jó vastag cigifüst felhő is megtetézni, mert Angliában már évek óta szigorúan tiltott a dohányzás minden intézményben. Mindkét felvezető banda ismeretlen volt számomra, sosem hallottam még róluk korábban. Thundertale Az első fél órát a litván Thundertale töltötte ki, akik folk metált játszanak, méghozzá nem is rosszul. Esetükben azonban nem egy Korpiklaani-féle, teljes népzenei hangszerkavalkádot felvonultató együttesre kell gondolni, hiszen a folkot csak egy szál furulyás fickó jelentette. Mivel a zenekarnak csak egy tagja tudott angolul, Ő kommunikált a közönséggel, illetve csak próbált volna, mert olyan iszonyatos orosz akcentussal beszélt, hogy ember volt a talpán, aki kiigazodott rajta. Gond persze nem volt belőle, mert a heavy metal világszerte "szabadalmaztatott", egyetemes jelei í­gy is működtek, úgyhogy ha szóval nem is, verbálisan meg tudta mozgatni az akkor még csak szűk félházas közönséget. Számaik nagy részét anyanyelvükön játszották, amit a közönségből egy részeg arc meg is hálált és a másodjára felhangzó refrént bizony "litvánul" énekelte el Velük.:-) A furulyás betétek szépen összhangban voltak a dallamos refrénekkel, riffekkel és a hangzás is szinte tökéletes volt, sose rosszabb kezdést. Neonfly Na, nem ilyen volt a folytatás! Az átszerelés meglepően rövid volt, pedig még roadok sem voltak; a két zenekar tagjai szépen együttműködve, pillanatok alatt lecserélték a teljes dobszerkót és a többi kütyüt. Nem volt itt beállás szinte semmi, az új dobos beült, ütött vagy hármat, s már mutatta is a hüvelykujját, a gitárosok szintén csak egy akkordot pengettek és már készen is álltak; alig telt el tí­z perc, s már az angol Neonfly játszott. Külső szemmel nézve biztos egyetemi tanulmányt lehetett volna í­rni rólam, mondjuk "Az értetlenség gesztikai megnyilvánulásai" cí­men. Néztem, hallgattam, amit csináltak, de nemcsak Őket, zenéjüket sem tudtam besorolni sehova. A külső az egy dolog, nincs már a 90-es évek eleje, amikor bedauerolt sérókkal nyomul minden banda. De a zene... Ez most akkor micsoda? Voltak itt kérem alternatí­v elemek, pogózásra csábí­tó zúzások, progresszivitás, punkos ugrabugra, dallamos részek is. Mindez egy számon belül! Figyeltem a reakciókat, de meglepődve láttam, hogy a közönség túlnyomó része valamilyen szinten vevő volt Rájuk... pedig ennyit még nem ihattak.:-) Nem akarom Őket nagyon lehúzni, fiatal banda, lehet még bennük potenciál. A hangszeres tudás meg is van hozzá, de a kreativitás ilyen szintű szabadon eresztése szerintem nem túl sok jóval kecsegtet. Ilyen számcí­mekkel, hogy I think I saw a U.F.O. - szerintem el tudjátok képzelni, miről beszélek. Itthon utánanéztem, s a különböző metalzenei site-ok melodic power együttesként kategorizálják őket.... Na ne má'!!! S az emlí­tett külső, itt is a sokszí­nűség dukált. Az egyik gitáros kiköpött Nuno Bettencourt volt, még a stí­lusában is (szerintem tudatosan) az extreme-es klasszist mí­velte. A másik gitáros srácnak, ha nem lett volna kecskeszakálla, szerintem tuti be sem engedték volna a biztonságiak, mivel még tizenhat évesnek sem nézett ki, nemhogy húsznak. A basszeros nemcsak a hangszerét, hanem rasztafrizuráját is előszeretettel pörgette, mí­g a dobos százszorta nézett ki inkább informatikusnak, mint egy metal (?) zenekar ütősének. No és az énekes... Ő bizony külön szí­nfoltja volt az estének. Az első számot még zakóban nyomta végig, hogy aztán a másodikban teljes transzban cibálja le azt magáról (pozití­vum, hogy alatta egy Saxon póló volt). A srác néha tényleg úgy tűnt, mintha önkí­vületi állapotban lenne, sikoltozott, össze-vissza ugrált a szí­npadon és olyan mozgást ejtett le, ami alapján lenne rá egy ezresem, hogy melegebb éghajlatról érkezett.:-) A mikrofonállvány többet volt a két lába között, mint maga előtt, hihetetlen volt, amit művelt. De értem ezt pozití­v értelemben is, hiszen olyan energiákat mozgósí­tott meg, hogy az ember önkéntelenül is követte minden egyes mozdulatát, mimikáját. Szó szerint frontember, aki mellett a többiek csak másodhegedűsi szerepet kaphatnak. A koncertet követően egy kicsit alaposabban utánanéztem a bandának a neten, s meglepődve konstatáltam, hogy a bandának három évig magyar énekese volt, Csemez Tamás személyében. A myspace-es felvételek nagy része még az Ő hangján szól. Az énekesváltás nagyon friss esemény lehetett a csapat életében, mert a legtöbb helyen még mindig Csemez Tamás neve van feltüntetve, ráadásul a csapat honlapján lévő fotókon és videókon is szinte mindenhol Ő szerepel. Az új énekest egyébként Willy Nortonnak hí­vják. A Neonfly furcsa világa után egy árnyalatnyival hosszabb átszerelés következett, s mit ad isten, itt már az egy szem road is bekapcsolódott a munkába.:-) Megigazí­totta például a molinót, ami már nem az európai turnén megszokott várkapus volt, hanem egy "fapados", egyszerű változat az együttes nevével, emblémájával, slussz! 🙂 Freedom Call Az elsötétí­tés után pedig végre megkezdődött a show!! A kezdő billentyűfutam pár másodperce után már mindenki tudta, hogy itt bizony az elsőlemezes sláger, a We are One fog következni, be is indult az extázis. Micsoda kezdés! Sajnos a billentyűk samplerről mentek, mivel már 4-5 éve nincs állandó szintetizátorosa a csapatnak, úgyhogy a lemezeken Chris mester látja el ezt a feladatot, de a koncerteken gitár lóg a nyakában, ráadásul négy keze sincsen.:-) S ha már megvolt az alaphang, nem is engedték azt lankadni. Jött a 2007-es United Allience (visszhangzott is mindenki szájából, a refrénes "We are Freedom Call") majd az első, friss lemezes nóta, a klippel (bár kissé bárgyúra sikeredett) is büszkélkedhető Thunder God. A Tears of Babylon ütemeire páros lábon kellett ugrálni, ahogy azt a csapat tagjai nemcsak bemutattak, de művelésében példát is mutattak részünkre, koreográfiai elemekkel megspékelve azokat. Ha lenne "szinkronugrálás a metal szí­npadán" nevű sportág az olimpia műsorán, Németország tuti, hogy bekasszí­rozna egy aranyérmet. A fiúk a koncert végéig nagyon elemükben voltak; ugyan a csepp szí­npad sok mozgást nem engedett, amit azonban ki lehetett hozni belőle, azt meg is tették. Volt sok-sok mosoly, pacsizás, s minden szám között spontán átkötő szöveg. Azért mondom, hogy nem előre bemagolt, már ezer helyen letudott szöveg volt ez, mert legtöbbször a szí­npad előtti történések adták meg a szövegek alapját, vagy éppen az angol sör, amiből a szí­npadon is szépen fogyott a nagy melegben. Chris Bay énekes nagyszerű frontembernek bizonyult, szerintem nem volt olyan ember az első sorokban, akivel ne ötösözött volna, vagy ne lett volna szemkontaktusa. Énekproduktuma sem hagyott maga után kí­vánnivalót. Szépen hozta a lemezeken megszokott stí­lusát, miközben tekerte a húrokat ezerrel, hja kérem speed metal koncerten voltunk. Szerencsére a koncert hangzása is nagyszerűre sikeredett. Miért van az, hogy londoni koncertlátogatásaim alkalmával mindig bele tudok feledkezni az önfeledt szórakozásba, miközben odahaza többnyire mindig keresni kell vagy a gitár, vagy az énekes hangját, mert a dob általában mindig elnyomja azokat. Bár az utolsó két-három szám itt is bekásásodott kicsit, az énekest azonban még í­gy is hallottam, nemcsak tátogni láttam. Samy Saemannról, ha nem tudnánk, hogy alig egy éve csatlakozott a bandához, akkor azt gondolnánk, hogy a basszeros biztos alapí­tó tag. Nemcsak zeneileg, de emberileg is jól megértik egymást a deszkákon a többiekkel. A neve alapján lengyel felmenőkkel rendelkező Lars Rettkowitz gitáros a legfiatalabb a csapatban, nagyjából egy tí­zes van közöttük, de generációkülönbségről szó sincs, pláne hogy immáron öt éve járja Európa koncerttermeit az együttessel. Egy nagyon szimpatikus srácot ismerhettünk meg személyében, aki még azt is megengedte az egyik elvetemült jelentkezőnek, hogy az egyik szám közepe táján belecsapjon gitárjának húrjai közé. Ilyet azért ritkán látni. Megjegyzem, utóbb talán megbánta, mert egyszer csak, két-három számmal később kiszaladt a szí­npadról, hogy aztán fél perccel később új hathúrossal térjen vissza. Nem hangolgatott Ő össze-vissza, bedugta a kábelt, s már nyomta is tovább (szám közepén jártunk az intermezzókor). S jöjjön akkor a nagy kérdőjel: ki volt a dobos? Ez az a kérdés, amire mind a mai napig nem tudom a választ, hiába próbáltam sok helyen utánanézni. Azt ugyebár tudjuk, hogy időhiány miatt Dan Zimmermann kiszállt a csapatból (bár egy interjúban azt olvastam, hogy igazából csak a koncertezésekből, mert magának az együttesnek hivatalosan Ő marad a dobosa). Az európai állomásokon a Primal Fear korábbi ütőse, Klaus Sperling látta el a munkálatokat a bőrök mögött, de Londonban nem Ő volt a dobos. Őszinte leszek, fogalmam sincs, ki adta a talpalávaló ritmusokat. Pedig egy dobszóló után Chris be is mutatta a közönségnek, de nem értettem a nevét, s később is elfelejtettem megkérdezni Tőlük. Úgyhogy, aki szereti megfejteni a rejtélyeket, annak itt van a dobszóló youtube-os linkje, a megfejtéseket pedig, a hozzászólás rovatban várom. A koncert vége felé közeledve, ismét a régi slágerek kerültek elő a repertoárból, megkaptuk a Warriorst, ráadásnak pedig az elmaradhatatlan Freedom Callt. A srácok a koncert után is kitettek magukért. Néhányan voltunk olyan fanatikusak, hogy megvártuk Őket, mí­g egy kis pihenő után lebontották a szí­npadot, s kipakoltak a turnébuszba. A szokásos londoni eső közepette is mindenkihez volt néhány kedves szavuk, mentek a közös fotózások. Kérdeztem Christ, hogy mikor örvendeztetik meg a magyarországi fanokat egy koncerttel, s azzal biztatott, hogy reméli jövőre. Úgy legyen! Nagyszerű bulit láttunk, nem kétséges! A beszámolómat pedig hadd zárjam a közönségénekeltős Far away refrénfelvezető soraival: "I like it, you like it, we like it!" - Nos, én biztosan! Setlist: We Are One United Alliance Thunder God Tears Of Babylon Blackened Sun Out Of The Ruins Hunting High And Low Drum Solo Metal Invasion Merlin - Requiem Merlin - Legend Of The Past The Quest Warriors Far Away Mr. Evil Land Of Light Freedom Call Nagy S. Csaba Fotók: Nagy S. Csaba, Szakáts Tibor, www.thundertale.com,www.neonfly.com

Legutóbbi hozzászólások