Magic Kingdom: Symphony of War
írta garael | 2010.12.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Fantasy, Malmsteen klón, Olaf Hayer, neoklasszikus gitárvirga, epikus fődarab, illetve ezek random permutációja és variációja - ezt a receptet mondhatni nekem keverte a metal királyság főszakácsa, az, hogy mégsem ízlik, eklatáns példája az elmélet és gyakorlat a professzorokat is zavarba hozó gyakori különbségének. Pedig minden olyan szépen indult....2004-ben a belga csapat stílussztenderd albummal örvendeztetett meg minket, ami egy remek énekes kiválasztásával ígéretes karrierrel kecsegtetett. Lett is nagy ováció és tenyereknek erős összeverése, mikor felröppent a hír: az együttes dalnoka Olaf Hayer, az akkoriban a luca székén trónoló új vokálbálvány lesz - sajnos a csapat főnöke, a kiköpött Malmsteen hasonmás Dushan Petrossi inkább az Iron Mask nevű másik formációjában látta meg a lehetőségeket, az igazat megvallva, máig tartó homályba burkolva a miért megválaszolását, hiszen a két csapat zenéje anyiban különbözik egymástól, mint az egypetéjű ikrek genetikai készlete. Nos, 2004 óta azért eltelt pár év, és a varázsbirodalom újbóli eljövetelének még az emléke is szertefoszlott lassan - erre mit ad az ég, itt az új Magic Kingdom album ( remélem, senkinek sem ciki a Disney párhuzam), ráadásul olyan főerővel, ahogy annak idején a jövendölés ígérte. Mint recenzióm elején említettem, azok közé tartozom, akiket kilóra meg lehet venni az említett stílusjegyek ömlesztett tálalásával, időközben azonban vagy én lettem kifinomultabb ízlésű - amit kötve hiszek, mert most is szeretem a lekváros csirkét -, vagy valami mégis hiányzik ahhoz, hogy csettinthessek egyet: ez igen! Talán Hayer barátunk fizikai változása - és itt sajnos nem a fittség megnyilvánuló jeleiről beszélhetünk - valamint hangjának hallható fáradtsága is közrejátszik abban, hogy hiába erőltetem, csak nem akarnak tetszeni a hallottak. Pedig van itt minden, ami mondjuk a Rhapsodyt még mindig a csúcson tartja: barokkos ömlengés, hősies kiállás, a témák könnyes szemű, vagy éppenséggel oroszlánbődületű hirdetése, fondorlatos történeti csavarok - no jó, azok nincsenek -, kórusos szimfo-csárdás, sőt, a kezdő szerzeményben egy Luca Turilli téma olyan szégyenletes lopása, melyet csak a királyok mernek elkövetni. Az, hogy mégsem ültethetjük trónra a csapatot - sőt, még sámlira sem - egyetlen dolognak köszönhető, aminek jelenléte nélkül azonban tényleg csak önmaga paródiáját állíthatja ki az egyébként is sokak számára komikus műfaj. Meggyőződésem, hogy ezt a stílust nem az álszimfónikus körítés, vagy a mesteri gitárvirga tette annyira közkedveltté, hiszen nemhiába egy Helloween nevű csapat rakta le az alapok egy részét - a ragadós, himnikus refrén, az azonnal ható, hatásvadász, ökölrázós dallamok nélkül bizony spirituszmentes a dolog, még akkor is, ha egyébként minden passzolna. Hayer mester ezúttal otthon felejtette a "hogyan írjunk slágert" c. könyvet, vagy annak idején nem kérte vissza Symphonyéktól, mivel talán csak a már említett lopkovári nyitódarabban, és az I'm Lionheartben találkozhatunk az inasokat is fütyülésre késztető dallammenettel. Petrossi ráadásul ismét túl komolyra vette a dolgot - emlékezzünk csak a 2004-es album minden stílust egybekotyvasztó, 14 perces zárószámára - és a lemez nagyepikájával olyan labirintust teremtett, amiben már sokadszorra járva is rendre eltévedek. Kaotikus ötlethalmozás, csapongó mesevezetés, és fogós főtéma hiánya - ezek bizony nem kedveznek a hosszú darabok befogadási hajlandóságának, főleg akkor, ha az előtte szereplő dalok is egybefolyó masszaként, minden emlékezetes momentum nélkül teszik próbára a slágerekre szomjas harcost.
Legutóbbi hozzászólások