Strangeways: Perfect World

írta TShaw | 2010.12.01.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.frontiers.it

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Terry Brock - ének Ian J. Stewart - gitár Warren Jolly - basszusgitár Jim Drummond - ütősök David "Munch" Moore - billentyűsök
Dalcímek
1. Perfect World 2. Borderlines 3. Movin' On 4. Time 5. Cracking Up Baby 6. Liberty 7. One More Day 8. Bushfire 9. Too Far Gone 10. Can't Let You Go 11. Say What You Want
Értékelés

Nem épp ma látott neki a zenei karrier felépí­tésének a Strangeways csapata, viszont - bár a nyolcvanas és kilencvenes évek derekán eljutottak egy bizonyos szintig -, igazán nagynevű sztárok végül nem lettek. Pedig az elismerés kijárt volna nekik, ők pedig mindent meg is tettek a sikerért. Énekesük, Terry Brock például idén már jelentett meg szólólemezt, énekelt a Giant nagy visszatérő lemezén, tehát most harmadszor szerepel egészestét albumon ebben az évben - nem mellesleg pedig ez az album a tetszhalott állapotban lévő banda feltámadása is egyben. Ha már kiemeltük Brockot, viszonyí­tsuk a lemezt is az ő eddigi munkáihoz. Innen szemlélve úgy tűnik, hogy a 'Perfect World'-öt bizony lefőzi a 'Promise Land' cí­mre keresztelt Giant anyag, bár vitathatatlanul érezni némi átfedést a két lemez között. A cí­madó nyitónóta, mely egyúttal a lemez egyik legizgalmasabb momentuma is, például vitathatatlanul elfért volna az előbb emlí­tett albumon, sokban hasonlí­t a Giant tempósabb szerzeményeihez, ugyanakkor a beleölt stúdiómunka még kevésnek tűnik. Ez utóbbi tényező, vagyis a megszólalás bizony egy nagyon csúnya fekete folt a Strangeways lemezén,. szöges ellentéte annak az erőteljes hangzásnak, ami például a Giantet jellemezte. A gitártémák valamiért meglehetősen vékonykának tűnnek, ebből kifolyólag pedig kissé előre lett hozva az ének. Utóbbi momentum talán nem akkora probléma, hisz Terry Brock egészen jó énekes még napjainkban is, de azért mégiscsak aránytalanságot jelent egy gitárorientált műfajban! Visszatérvén a dalokra, azt kell mondanom, hogy a banda még a több évtizedes tapasztalattal a háta mögött sem volt képes olyan albumot összehozni, ami képes lenne az AOR stí­lus elkötelezettebb hí­vein kí­vül mást is huzamosabb ideig elszórakoztatni. A vitathatatlanul kiváló cí­madó dal után a csapat lassú balladákat kezd el sorjázni a lemezen. A Movin' On cí­mű szerzemény a harmadik helyen megtöri ugyan a romantikus hömpölygést, de igazából ez a dal egyúttal a lemez talán legkellemetlenebb pillanata is, szóval nyugodtan el is felejthetjük. A folytatásban aztán tényleg megállás nélkül jön a melankólia, töréspontként csak az elnyújtott Bushfire-t lehetne kiemelni, de azért jutottak még szép pillanatok: ilyen például a One More Day, melyben kellemesen csilingel a gitár, a női háttérvokálok pedig igazán atmoszférikussá teszik az egész nótát. (Hasonló dolog kerekedhetett volna ki a Libertyből is, ha valami fogós refrént tudnak í­rni hozzá, de ez valamiért elmaradt.) Elmaradt a katarzis is, pedig a Strangewaysben tényleg megvan a potenciál az AOR slágerek gyártásához. Ez viszont most nem jött össze nekik. Amit a 2010-es reunion lemezen hallunk, az egy korrekt, de semmi esetre sem előremutató, az élvonalat meg sem közelí­tő alkotás, amit kezdő zenekaroktól várnék el. A csapat becsületét azonban mégis megmenti Terry Brock, valamint az olyan dalok, mint a Perfect World, a Bushfire, vagy a One More Day. Így azért mégiscsak a középszer fölött tudtak maradni.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások