Muse: Absolution

írta Tomka | 2006.05.21.

Megjelenés: 2003

 

 

Kiadó: Taste Media

Weblap: www.muse.mu

Stílus: Muse

Származás: Anglia

 

Zenészek
Matthew Bellamy - ének/gitár Chris Wolstenhome - basszusgitár Dominic Howard - dob
Dalcímek
Intro Apocalypse Please Time is Running Out Sing for Absolution Stockholm Syndrome Falling away with you Interlude Hysteria Blackout Butterflies and Hurricanes The small print Endlessly Thoughts Of A Dying Atheist Ruled By Secrecy
Értékelés

A Muse név hallatán valószí­nűleg sok progresszí­v metál rajongó halántéklebenye fog viszketni az erőlködéstől. Nem baj, segí­tek, nem kell megizzadni: talán emlékeznek rá páran, hogy majdnem minden Dream Theater Octavarium lemezismertetőben felbukkant a nevük anno, ugyanis sokan plágiumra gyanakodtak a Stockholm Syndrome és a These Walls számok meglepő hasonlósága kapcsán, hangszerelés, zene és ének terén egyaránt, méghozzá nem is alaptalanul. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a Muse progresszí­v metált játszik - viszont saját kategóriájukban ugyanúgy kiemelkedőt és értékállót sikerült alkotniuk 3 albumukkal, mint a Portnoy vezette hangszerzseniknek. Pontos stí­lus-meghatározást talán - lehet önhibámból kifolyólag - nem is tudnék adni, de az leszögezhető, hogy alapvetően az alter/rock/metal kategóriákból épí­tkeznek a srácok. Legnagyobb erősségük a hátborzongatóan zseniális, rögtön magával ragadó ének, ami messze hatásosabban állí­tja fel a szőrt a hátakon, mint pl. a mai tucat horror termékek. "Elsősorban ezért szeretem ezt a csodálatos hangot: nem az erejéért és nem a szomorúságáért, hanem azért, mert egy esemény, amelyet a rengeteg hang készí­tett elő, messziről érkezett hangok, s mind azért haltak meg, hogy ez az egy megszülessék." Ügyesen keverik a lassabb, néhol Radiohead beütésű számokat, a pörgősebb, rockosabb, elvétve metálosabb tételekkel, í­gy a lemez egy pillanatra sem lesz egysí­kú, netán unalmas, ne adj isten: rossz. Ezzel szemben változatos, izgalmas, és fantasztikusan jó. Inspiráló. Netalán zseniális? De lássuk is, hogy miért. Az album a rövid intro után rögtön meg is győzi a kí­váncsi hallgatót arról, hogy megérte pénzt áldoznia érte: a lemez ugyanis egy (lelövöm a poént, ugyanis a többi is az) potenciális slágerrel, az Apocalypse Pleaseel indí­t: a szám az akár a banda védjegyének is mondható, gyönyörű zongorabetéttel kezdődik, amibe belehasí­t az érzelmektől túlcsorduló (éljen a szentimentalizmus) ének, annyira hiteles, hogy kétkedés nélkül elhiszem, hogy itt a világvége. A középtempós számban a "sí­ró" éneket szolid dobolás és gitármunka kí­séri, néhol elektronikus betétekkel megtűzdelve, amit máskor is előszeretettel alkalmaz a Muse: itt bizony modern a felfogás, ezért aki szigorúan ragaszkodik egyes zenei stí­lusokhoz, annak nem feltétlen ajánlott a lemez - bár megfelelő ismerkedés után, akár egész életre szóló barátságok is születhetnek, ki tudja. Mindenesetre veszélyes ezt a zenét szélsőséges érzelmi állapotban hallgatni, ugyanis a benne rejlő, felfedezésre váró potenciális érzelmi töltet, mind pozití­v, mind negatí­v irányban erős kedélyállapotbeli változásokat okozhat, ami nagyban hozzájárul zsenialitásához: ha az irodalom lényege a szórakoztatás, akkor a zenéé (emellett, természetesen) az érzelmek tolmácsolása. A következő tétel a Time Is Running Out, ami végképp 21. századi megközelí­tésű: rongyosra torzí­tott gitárok, zenei jókedv, zseniális szövegek, ami mellesleg kb. minden számra elmondható: értelmesek, elgondolkodtatóak, kiválóan illenek az összképbe. A Sing For Absolution nagyszerű példája annak, hogy nem csak a hangszereik, hanem a hallgató érzelmei manipulálásának is virtuózai: tipikus Muse lassú szám; Matt éneke felér egy dögös feketehajú csaj látványával, és hát a zongora, igen, a Savatage, ill. Jon Oliva mester jobb pillanatait idézi; hátborzongatóan szép. Utána hallhatjuk a These Walls eredeti változatát, Stockholm Syndrome álnéven: melankólia a köbön (megjegyezném, hogy a LaBrie-Bellamy versenyből bizony a múzsasrác kerülne ki győztesen, egyértelmű pontozással; az dobja rám az első követ, aki tökéletesen elégedett az álomszí­nház dalospacsirtájával). Ráadásul ezt matematikai zsenikként még meg is tudják többszörözni; a Falling Away From You cí­méből nem nehéz rájönni, hogy miről is szól a szám, amelyben a zene és a szövegek gyönyörű, harmonikus egységet képeznek. Már-már meghatódtam. Ezután fel kell tekerni ám a torzí­tót még jobban az Interlude-ban, ami csak egy rövid közjáték, és (a) Hysteriaba csap át, amely zeneileg a TIRO-al rokoní­tható; refrénje nagy valószí­nűséggel bejuttatja majd azon szerencsés számok közé, amiket koncerteken is elő fognak venni. Tovább épí­tik a lemez megkapó, füstös atmoszféráját a Blackoutban: a Félelem és reszketés Las Vegasban juthat az eszünkbe; kiváló lenne egy "lebegő" stádiumban, egy sötét szobában üldögélve ezt a számot hallgatni, persze í­gy is kiváló szórakozást nyújt. A Butterflies & Hurricanes amellett, hogy a lemez egyik legjobb zongorafutamát tartalmazza, azon kivételes kvalitással rendelkezik, hogy képes az alapvetően felszí­nesnek tűnő, már-már giccses mondatok mögé tartalmat csempészni mély emocionális töltetével ("Best, you've got to be the best / You've got to change the world / And use this chance to be heard / Your time is now"). A The Small Print egy dögös rock 'n roll nóta, amit a jellegzetes ének és a kiváló szövegek emelnek "muse-i" magasságokba. Az Endlesslyhez azonban már bizony óvatosabban kell közelí­teni, mivel már hemzseg az elektronikától, de azért amikor legközelebb lemegyek a boltba, nagy valószí­nűséggel ezt fogom dúdolgatni többek közt. Most pedig, ateisták rettegjenek: a Thought of a Dying Atheist nem túl biztató képet fest a jövőről, a zene rögtön megmozdí­tja a fejbiccentő izmokat, nem beszélve arról, hogy a refrén éneklésére ingerlő kényszerérzést kelt az emberben. "Mindjárt jön a refrén: legjobban ezt a refrént szeretem, a meredek lendületet, ahogyan előreveti magát, mint egy sziklafal, a tenger habjainak." A lemezt lezáró Ruled By Secrecy pedig kiválóan foglalja össze a Muse esszenciáját; szolid, borongósabb szám, alattomos módon újból előhúzzák a zongorát a hónuk alól, ezért engednem kell a csábí­tásnak, hogy újból meghallgassam az albumot. Kiemelném még a többnyire háttérbeszoruló, de ennek ellenére nagyon is élvezetes basszusgitár-játékot, amit Chris Wolstenhome prezentál: még egy piros pont. "És a zene tartalma kitágult, megduzzadt, akár a forgószél. Fémesen áttetsző volt, betöltötte a helyiséget, nekiütődött a mi nyomorúságos időnk falainak. Benne vagyok a zenében." (Az idézetek Jean-Paul Sartre: Az Undor c. regényéből származnak.)

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások