Yngwie J. Malmsteen - Relentless (2010)
írta garael | 2010.11.28.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A GITÁROS ezzel az alkotásával eljutott arra a szintre, amikor a szólóalbum jelzője új, szinte szószerinti értelmet nyer, még akkor is, ha a borító címlapján egy más közreműködő neve is szerepel, minden bizonnyal kisbetűvel, pedig azt már Nemecsek sem érdemelte meg annak idején, odaát, Pálutcában. Pálutca azonban messze van innen, és a harc törvényeit sem a betyárbecsület, hanem A GITÁROS diktálja, hangjegyekbe oltott önkénnyel, melyben nem érvényesül a stratégia logikája. Számára a zenekar olyan, mint a diktatúra számára a közember: szükséges rossz, ami kell a léthez, ám leginkább csak a problémát okozza. Pedig itt aztán egyrészt nem holmi elszegényedett társadalmi parazita áll A GITÁROS mellett, másrészt még részt sem kérne a hatalomból: AZ ÉNEKES, AKI LEGTÖBBSZÖR ALÁRENDELT SZEREPRE VAN KÁRHOZTATVA, PEDIG TÖBBET ÉRDEMELNE kvázi csendes beletörődéssel teszi a dolgát, még akkor is, ha az egyszeri kritikus legszívesebben hangosan kiáltaná az arcába: 'ASSZ már neki oda egyet, ne hagyd magad. Sajnos azonban ez a módszer csak a legritkább esetben vezet eredményre - Pálutca, mint írtam messze van - és az említett úriembernek egyébként sem sajátja a harc, ami talán nem is lehet megoldás. De AKKOR is! A GITÁROS az egoizmus olyan fokára jutott, mikor már önmaga egy részét is háttérbe szorítja, az album basszusgitárosi részei a dobéhoz hasonlóan csak holmi csattogó masszaként vannak jelen, s a klasszis ÉNEKES helyére is önmagát tenné, ha egyetlen próbálkozása nem verne olyan fals visszhangot, amit még az egyébként kritikára teljesen zárt fülek is meghallanak. Ebben a világban csak egyetlen dolognak van helye: a központi jelképpé szentesített gitárnak, olyan nárcisztikus fallikus szerepben, ahol nem létezik partner, s melyben Dorian Gray bűnöket hordozó arcképeként akadályoz meg megtisztulást és relevációt. Mit tehet ilyenkor az egyszeri kritkus? Sajnálkozik, hiszen a GITÁROS minden egyes, a hangszerhez fűződő mozdulatában ott a professzionális könnyedség, kár, hogy az (ön)imádat a korlátja is a hangszerbe oltott személyiség továbblépésének. Hallottunk már a GITÁROSTÓL rossz hangzású albumot, ám a mostani már annyira élvezhetetlen, mintha direkt készült volna ilyen silány minőségben. A basszusgitárról korábban ejtettem szót, a dobost pedig valószínűleg Japánból importálták - ott úgyis még a GITÁROS a király -, az engedelmes nippon szellem egyébként is a feltétlen engedelmességet helyezi előtérbe, kritika innen nem érheti a ház elejét, még akkor sem, ha a végeredmény csak torz paródiája mindenfajta ütős tevékenységnek. Az ÉNEKES remekül teljesít, rajta aztán nem múlna semmi, de alig kap szót, bár még mindig jobban járt, mint a BILLENTYĹ°S, aki hiába igyekszik, sajnos a BIRODALOM némaságra ítélte. A GITÁROS szeme előtt pedig csak a hangszer létezik, igazán már a dalok sem számítanak, melyek a gitárszólók szinte felesleges kompozíciós keretévé silányultak, még akkor is, ha az ötletekben hallhatóan ott van kiteljesedésük ígérete. Összedobált, részenként akár még élvezhető szerzeményeket kapnánk, ha nem állnának ezek a dalok egy kiforrásban lévő demo szintén, melyben, mint mondtam, ott rejtőzik az újabb klasszikus. Kár, hogy a GITÁROS erre már nem kíváncsi.
Legutóbbi hozzászólások