P.Box: 2010

írta garael | 2010.11.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://www.a-pbox.hu/

Stílus: hard rock

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Figyelem, a következő kritikában a szerző nem foglal állást a zenekar nevének sem etikai, sem jogi aspektusairól, a hozzászólások esetén pedig - a bí­rói döntésig- minden ezzel kapcsolatos vitakezdeményezést moderálni fog. A recenzió egyes egyedül a zenei teljesí­tményt értékeli, amihez a kritika í­rója megpróbál teljesen elfogulatlanul állni. ............Ez a zenekar történetének a helye, aki olvasója a lapunknak, az minden bizonnyal töviről hegyire ismeri a történteket, a pro-és kontra érveket, úgyhogy ezekkel nem is "untatnám" az olvasót, ehelyett nézzük, mi rejtőzött a budapesti Pandora szelencéjében.... Kezdjük azzal, igen kockázatos jelenleg egy olyan stí­lusú lemezzel előállni, melynek sztenderdjeit egy olyan korszak alkotta, mikor nem igazán volt nemzetközi versenytárs, a megméretettség eredménye ezáltal akkor is torz volt, és a nosztalgia ködébe veszve most is az. Hiszen valljuk be őszintén, ez a fajta zene nem a mostani fiataloké, a hallgatói bázis nagy részét minden bizonnyal azok az "ősrajongók" alkotják, akik fiatalkori érzéseik visszaidézését várják a szerzeményektől: s egy kicsit előreugorva, jelen albumtól minden bizonnyal meg is kapják. De miért is vagyok ilyen szigorú a magyar klasszikus hard rock korszak remekeivel? Van-e értelme mai füllel - kitágult világ (zene) ismerettel értékelni az akkoriban megszületett albumokat? Minden bizonnyal nem, ám személy szerint én nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a valóban klasszikussá érett korabeli produkciókban gyakran ismerem fel az "originál" riffet, vagy dallamot, ami bizony nem hazai termésből fakad s amit a korabeli kulturális-rockzenei elszigeteltség nem engedett felszí­nre törni. A fiatalabb korosztály nem biztos, hogy tolerálni tudja az akkori "kiszolgáltatottság" szülte ihletforrás ilyen formájú kihasználását, s éppen itt van az a kockázati tényező, melyet kritikám elején emlí­tettem: a jelenlegi zenei dömping olyan versenyt hirdet, melyben bizony könnyű elbukni, itt bizony már nem elég a rocktörténet lexikális ismeretének hangjegyekbe oltása - kell hozzá egy olyan plusz, amit a hetvenes - nyolcvanas évek magyar hard rock lemezei prezentálni is tudtak. Félretéve a kissé maliciózus hangvételt, ki merem jelenteni, ez egy jó album: lelőve a végső poént, talán nincs olyan erős, mint a társcsapat Pangeája, de mindenképpen köröket ver a P. Mobil legutóbbi lemezére s az idei gyenge magyar hard rock, heavy metal termésben akkor is kiemelkedő, ha stí­lusában nemigen kapott vetélytársat. Az album legfőbb erőssége ugyanis - és ez bizony behozhatatlan előnyt jelent - a hetvenes évekbeli ősforrású zenék legfontosabb komponense: a dallamokból eredő hangulatmegragadás. Igaz, hogy nem a keménységtől fog az öreg rockerek haja felállni, és a moci tempóját is igazán dzsopperesre vették Sáfárék, de már első hallgatásra is kapunk egy-két olyan slágert, melyeket bőven oda lehet állí­tani a klasszikusok mellé- rögtön a kezdő, Nem vagyok bűnös olyan refrént ültet a hallgató fülébe, amit még maró lúggal sem lehet kitörölni a hallójáratokból, s a hatásvadász dallam kilóra megveheti az olyan zenehallgatót, aki hozzám hasonlóan naí­v lelkesedéssel tud rácsodálkozni egy-egy azonnal fütyülhető slágerre. Jóllehet, a csapat megpróbálkozik némi modernkedéssel a meghökkentő módon rappel induló Lassí­ts babyben, azonban a kezdeményezés némileg elkésett megvalósí­tást takar, hiszen ez a fajta crossover már a kilencvenes évek közepén is kifutóban volt. Meg kell egyébként jegyeznem, hogy a dal hard rockos része ismét egy olyan refrént bont ki, ami a maga egyszerűségében is elragadó, kár is volt talán ilyen környezetbe ültetni, ráadásul a másik hibrid, a szimfonikus hangvételű, lemezt záró szám igazi telitalálat. Persze vannak hibái is az albumnak: én minden bizonnyal több hangsúlyosabb hammond témával kényeztettem volna a célközönséget, és kissé sok a nosztalgiából is, főleg, mikor az r'n'blues szinte "Charlies" bensőséggel próbál érzelmet közvetí­teni, ráadásul a két gitár jelenlétéből adódó lehetőségeket sem igen használták ki. Ez persze csak szubjektí­v vélemény, az öreg iszapszeműek minden bizonnyal mosolyogva bólogatnak az olyan rock' n rollok hallatán, mint a Villám vagyok, vagy a női vokállal megtámogatott Végtelenbe vágysz, és a Cserháti-Bencsik emlékdal is méltó a megemlékezés felemelő attitűdjére.

Pontszám: 7.5