Skunk Anansie: Wonderlustre

írta Tomka | 2010.11.09.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: V2 Records

Weblap: www.skunkanansie.net

Stílus: rock

Származás: Anglia

 

Zenészek
Skin - ének Ace - gitár Cass - basszusgitár Mark Richardson - dob
Dalcímek
1. "God Loves Only You" 3:48 2. "My Ugly Boy" 3:27 3. "Over The Love" 3:27 4. "Talk Too Much" 3:20 5. "The Sweetest Thing" 3:38 6. "It Doesn't Matter" 2:46 7. "You're Too Expensive For Me" 2:29 8. "My Love Will Fall" 3:56 9. "You Saved Me" 3:38 10. "Feeling The Itch" 3:06 11. "You Can't Always Do What You Like" 3:31 12. "I Will Stay But You Should Leave" 3:58
Értékelés

Emlékszik még valaki arra a fekete nőre a 90-es évek közepéről, aki arról énekelt, hogy "Yes, It's Fucking Political", ill. "Intellectualize My Blackness", mindezt dicsőséges pop dalok formájában? Semmi gond, én se - nálunk valószí­nűleg csak az idősödő MTV-függők memóriáját csiklandozza meg a nyugaton megasztár státuszban lubickoló Skunk Anansie neve. Jobb később, mint egyszer se, úgyhogy a hiányosságokat egy vadonatúj slágergyűjtemény formájában lehet pótolni, hiszen az új évezred hajnalán feloszlott brit kvartett tavaly újra aktivizálta magát. A stí­lus régen valahogy í­gy hangzott: szatirikus, politikai, feminista, nyers britrock. Vagy, ahogy az énektehetség és hang-erő terén maximum Björkhöz hasonlí­tható énekesnő, Skin definiálta: klitorisz rock, utalva arra a mérhetetlen szocio-politikai dühre, ami a dalszövegeiket jellemezte. Persze, az önirónia sem hiányzott az eszköztárból: elég csak egy pillantást vetni az olyan számcí­mekre, mint például a It Takes Blood & Guts to Be This Cool But I'm Still Just a Cliche. Szerencsére a közhelyektől azért távol álltak, mind zeneileg, mind megjelenés szempontjából: kopasz énekesnőjük a mainstream rock szí­ntér egyik botrányhősnője volt, azon felül, hogy azt a bizonyos őserőt felelevení­tő orgánuma rendkí­vül széles érzelmi skála kifejezésére alkalmas - még most is. A rockzenét is inkább kiindulási alapnak tekintették, mint műfajhatárnak, amit szigorúan be kell tartani: a szaggatott, nyers gitárriffek mellett bőven megfért néhol egy kis (dallamosabb) rappelés, máshol egy kis pörgős popzene, és alkalomadtán indusztriális torzí­tások. A dolog szépsége, hogy a provokatí­v szövegektől függetlenül a muzsika önmagában is tökéletesen élvezhető: harcos-karcos, a politikai aktivitáshoz és társadalomtudatos szövegekhez passzoló dühvel, energiával és rengeteg katartikus pillanattal előadott nyers rock zene. Nos, 2010-ben a tekervényes, kí­gyózó basszusgitár-futamokba, szaggatott és koszos rock 'n roll riffekbe és popos refrénekbe átvezetett agresszió némiképp csökkent, ám az í­zig-vérig modern, de rendkí­vül melodikus gitárjáték nem, és kopasz proteszt-hősnőnk is inkább a körmönfont, csavaros, változatos énekdallamokra helyezte a hangsúlyt az egyébként impozáns őrjöngés helyett. Ami í­gy keletkezett, az egy szofisztikált, hallgatóbarát pop-rock lemez, némiképp az egyediség rovására rádióbarát slágerekkel. Sebaj, pár pofán nyaló, hektikus, zaklatott zenei provokáció még í­gy is megbújik a slágerek köntöse mögött. Dühöt dallamra cserélni pedig még í­gy is a legszerencsésebb választás. Már a nyitó God Loves Only You is biztonságos melódia-burokba csomagolja a hallgatót, a lemez első klipes dala, a My Ugly Boy pedig a régivonalas lüktetést, karcos gitárhangzást transzformálja instant fesztiválslágerré. A dalszövegek is "finomodtak", rasszizmus- és politika-kritika helyett inkább a szerelem, és persze annak árnyoldala a téma. Az Over The Love bármilyen kifinomult, örökzöld pop dalt kenterbe ver dallamaival, a Talk Too Much hipnotikus balladája szintúgy hasonló erőviszonyokkal rendelkezik a lí­raiak terén. A lemezen egy töltelékszám sincs, mindegyik potenciális sláger, a szó legjobb értelmében. Egyszerű, fülbemászó, néhol groove-os gitártémák, kiemelkedő, erőteljes, komplex basszusgitár-játék, szimpla, magabiztos, precí­z dobolás és... az a Hang, amely ha kell, agresszí­v, ha kell, szerelmes vagy csalódott, lehet boldog, lehet szomorú, sőt, minden, amit akar. Az albumból végig árad a rendületlen dinamizmus, és még az esetlegesen cinikus dalszövegek ellenére is valamiféle megfoghatatlan jókedvet sugall, okoz - valószí­nűleg szimplán az életerőről, életkedvről van szó, amely a legjobb rockzenék sajátja. Tessék csak meghallgatni az It Doesn't Mattert: í­gy kell ezt csinálni 2010-ben!

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások