Virgin Steele: The Black Light Bacchanalia

írta MMarton88 | 2010.11.07.

Megjelenés: 2010

Kiadó: SPV

Weblap: http://www.virgin-steele.com/

Stílus: szimfo-power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Virgin Steele a világ egyik legalulértékeltebb együttese. Ennek miértjét igazából soha nem értettem. Mi a baj a Virgin Steele-lel? Hasonló muzsikával futott be szép karriert a Manowar, vagy a Rhapsody Of Fire. Persze sokan beszélnek arról, hogy a probléma a zenéjükben rejlik, ám én ezt nem igazán érzem jogosnak. Való igaz, a hangzásuk nem a legütősebb, és dalaik is jóval több érzelmet tartalmaznak, mint az átlag rockbandák, ám náluk ezerszer unalmasabb, semmitmondóbb csapatok tartoznak ma azon elitfogatok közé, akik a fiatal rockerek új generációjának a kedvencei. DeFeisék talán mindig csak rosszkor voltak rossz helyen? Esetleg a kevés kiadói támogatás volt az oka relatí­v sikertelenségüknek? Akárhogy is, ha lenne igazság a fémzenében, akkor 30 év után ezen formáció már rég nem az undegroundban kellene, hogy tengődjön. Számomra a csapat munkásságának csúcspontját egyértelműen az 'Invictus/House Of Atreus' lemezek jelentették. DeFeisék tökélyre fejlesztették az epikus power metalt ebben az időszakban, s úgy voltak képesek nagyí­vű, izgalmas történeteket kreálni, hogy közben néhány bombasztikus slágerrel is megajándékozták a rajongóikat. Aki nem ismeri a csapatot, persze érdeklődve tűnődhet, miként lehet ezt a műfajt jobban művelni, mint ahogy a Manowar, vagy a Rhapsody teszi, ám Davidék egészen másfajta megközelí­téssel dolgoznak, mint a fent nevezett két banda. Ha Rhapsodyék "hollywood metalnak", vagy "filmscore metalnak" hí­vják magukat, akkor a "Szűz Acél"-ra a "szí­nház/musical metal" fogalom illik. Eleve az ókori témák már hangnemükben, hangszerelésükben is egészen másfajta megközelí­tést igényelnek, mint amilyennel a taljánok dolgoznak. A masí­rozó, szimfonikus, kórusbetétek helyett a Virgin Steele zenéjében mindig az érzelmek kapták a főszerepet, a zongorás, epikus, ám gyakran drámai hangvételű dalok pedig 1000 közül is könnyen felismerhetővé tették, és teszik manapság is ezt a brigádot. Sajnálatos módon a Virgin Steele Rómát is felperzselő lángja az utóbbi években már csak takarék üzemmódban pislákol. Az elmúlt évtized egyetlen albuma 2006-ban jelent meg, ám a 'Visions Of Eden' eléggé felháborí­totta a rajongótábort. Alapvetően nem lett volna azzal az anyaggal semmi gond, ha nem cseszték volna el a stúdióban a hangzását. A gitárszegény dalok nehezen találtak el az emberekhez, bár véleményem szerint a tisztelt hallgatóság a kritizálást is kissé túlzásba vitte, hisz pár hallgatás után világosan kiderült, hogy az olyan erős dalok, mint az Immortal I Stand, vagy a Childslayer feledtetni tudják a kellemetlen megszólalást. Nagy volt tehát a tét... sikerül a csapatnak összekapnia magát ezúttal? Nos, a 'The Black Light Bacchanalia' kapcsán egészen biztos vagyok abban, hogy még az előző anyagnál is jobban meg fog oszlani a rajongók véleménye. Alapvetően két sarkalatos nézettel találkoztam eddig az interneten: ez a lemez vagy alapvetően szar vagy zseniális volt a rockerek szerint. Nézzük hát, miért is. A Virgin Steele elmúlt 20 (vagy inkább 25) évének legslágerszegényebb korongja a 'Bacchanalia'. Erről nincs is értelme vitázni, nem fogsz találni új Symphony Of Steelt, Kingdom Of The Fearlasst, vagy Invictust, esetleg csak a kezdő számra lehet ráfogni, hogy egyszer klasszikussá érhet. DeFeis nem kertelt, megmondta, hogy egy hosszú, epikus, nehéz, komoly lemezre kell számí­tanunk, és ez tökéletesen meg is valósult. Egy "VS szűz" rockernek nem ajánlom, hogy ezzel a koronggal kezdje meg az ismerkedést, nem valószí­nű, hogy rá fog kapni ennek a muzsikának a lényegére, viszont haladó Virgin Steele rajongóknak már javallott a beszerzése. Kiváltképp, ha kellően szentimentális a hallgató, szereti a drámát, az epikát (nem, nem a holland "vicccsapatot" /ez a kategória-elnevezés még viccnek is rossz, Garael szerk./), a teatrális magasztosságot. A direkt slágerek helyett az atmoszféra, a hangulat a domináns pillére az albumnak. Egy csodálatos történetet regél el nekünk David, mely segí­tségével annyi érzelmet visz bele mind a dalokba, mind azok előadásába, amennyit korábban talán még soha nem hallhattunk. A sikolyok, a suttogások tökéletes megválasztása, a rockzene és a szí­nházi elemek varázslatos egymásra találása jelenik meg a szerzeményekben. Erre a lemezre időt kell fordí­tani. Nem érik könnyen. Le kell ülni, elmélyedni benne, többször átfutni, egyben sokszor végighallgatni. Sőt, ezen felül is szükségeltetik hozzá bizonyos nyitottság a hallgatótól, egyfajta személyiség, mely tudja értékelni ezt a fajta pátoszos, romantikus, tragikus monumentalitást. Rendkí­vül kellemes, kikapcsoló hallgatnivaló ez, amely az ember lelkét megnyugtatja, és képzeletét a DeFeis világba röpí­ti. "Mese lemez." Egyszer a kazincbarcikai H.I.V. együttes frontembere illette eme pejoratí­v jelzővel az általam annyira imádott Manowar korongjait, és ez a kifejezés ugrott be, ahogy hallgattam a 'Bacchanaliá'-t. Ez tényleg mese, a szó legszorosabb értelmében... viszont ezúttal pejoratí­v, lesajnáló attitűd nélkül. A már emlí­tett By The Hammer Of Zeus azonnal odacsap az asztalra, a pörgős sláger egy igazán VS-es erős nyitás, ám az igazi utazás a negyedik számtól kezdődik. Az In A Dream Of Firenek már a nyitása is a legszebb 'Atreus'-os korszakot elevení­ti fel, és innentől kezdve az egymás után felcsendülő dalokban sorra kerülnek elő a csapat védjegyei (helyenként talán picit több is). A csúcs számomra a három perces The Tortures Of The Damned, melyben az epikusság, a grandiózusság, a teatralitás egészen új értelmet nyer. Egy csodálatos zongorás ballada ez, az egyik legszí­vbemarkolóbb dal, amit valaha hallottam. Érdekes, hogy sok-sok hallgatás után sem érzem úgy, hogy külön-külön megállnák a helyüket a dalok. Nem szí­vesen teszem fel egyesével őket, valahogy olyannyira koherens az anyag, hogy csak úgy hat igazán, ha az ember egyben hallgatja, és elmélyül benne. Persze ez tovább adja a lovat az ostorozó kritikák alá, mint ahogy az a tény is, hogy dörrent már meg jobban is Virgin Steeele lemez. Noha ezúttal nem kell kutatni a gitárok után, picit szegényes a végeredmény, ráadásul az anyag jellegéből fakadóan akár metalzenéhez nem edzett füleknek is be lehet mutatni a 'Bacchanaliá'-t, nem valószí­nű, hogy meg fognak ütközni rajta, még úgy sem, hogy relatí­ve gyakran pörög a duplázó.

Pontszám: 8