Progresszí­v metal non plus ultra - Shadow Gallery, 2010. október 14., Majestic Music Club, Pozsony

írta Kotta | 2010.11.05.

Eredetileg nem akartam beszámolót í­rni erről a buliról, több okból is. Egyrészt mert munka után egyenesen indultunk Pozsonyba, és reggel természetesen elfelejtettem bekészí­teni a fényképezőgépet. Másrészt, nehéz szavakba önteni egy ilyen felemelő élményt. De belefutottam egy olyan ismertetőbe, amely némileg nagyképűen azt állí­totta, hogy az egyetlen hely az övék, ahol erről a koncertről magyarul olvasni lehet. Na, nehogy má'! - gondoltam. Ráadásul kissé sótlanul tálalja ezt az igazán különleges élményt, mintha a töltött káposztát - vigyázat, az egyik kedvenc ételem! - egy neves gasztronómia szakkönyv annyival intézne el, hogy káposztába töltött rizses hús. Ami tulajdonképpen igaz, mégis eléggé távol van a lényegtől. Elég idióta vagyok persze, ha egy ilyen bevezetővel jó magasra teszem az elvárások lécét, hisz nagy valószí­nűséggel magam sem tudom majd elég plasztikusan leí­rni a katarzist, amiben aznap része volt azon keveseknek, akik elvonszolták a hátsó fertályukat a progresszí­v metal egyik olyan alapcsapatát megsasolni, akik nemhogy Európában, de még odahaza sem igen koncerteznek. Bizony, ez volt a Shadow Gallery első turnéja! De hát egyszer élünk, és szerkesztőtársam szavaival élve (amit életkorát meghaladó életbölcsességről tanúságot téve ejtett meg egy hajnalig tartó tivornyát követő másnaposság rezignáltan megvilágosodott pillanatában): "azt hiszem, a férfilét szerves részét képezi, hogy időnként hülyét csinál magából a nők előtt". A kritikus-létét meg ugyanez az olvasók tekintetében - í­gy van ez jól, fogadjuk el a végzetünket! Az előzenekart amúgy Maplerunnak hí­vták, és valószí­nűleg a turnét szervező görög cég nyomta be őket az amerikai csoda elé. Valóban modern(kedő) és még kissé kiforratlan, kliséktől hemzsegő, ámde korántsem élvezhetetlen zenét játszottak, ráadásul piszok jól megdörrentek. A hangmérnök ki-kirohangált a keverőpult mögül, hogy több helyről is leellenőrizze a motyót - ez igen, lelkiismeretesen végzi a munkáját! Ittam is egy jó szlovák sört a medve bőrére - mint nemsokkal később kiderült, előre. Hiba volt egy pillanatig is azt hinni ugyanis, hogy a lemezen sem hasí­tó progrockerek éppen itt viszik majd le a fejemet a hangzással. Előre is slattyogtam a második sorba (jelzem, ez számottevő közegellenállás nélkül sikerült, mondhatni, siklottam, mint kés a vajban), ott a kontroll-ládákból és a szí­npadi erősí­tőkből jött a kraft rendesen. Na í­gy már rendben vagyunk! Azért leszedték a fejemet a végére szépen, mint Rambo azt a néhány ezer távol-keleti harcost, ha nem is a hangzással. Hiszen minden más rendben volt, nagyon is, kezdve a setlisttel, amely az új lemez mellett éppen az über-zseniális 'Tyranny'-ra épült. De egyetlen albumukat sem hagyták ki, lett is volna lincselés, ha nem igazi best-of programot játszanak az első (és talán egyetlen) európai mini-turnéjukon. A legnagyobb "slágerüket" és egyben személyes kedvencemet, a Mystery-t mindjárt az elején elsütötték, ettől kezdve jöhetett bármi, én itt katatón hipnotikus állapotba kerültem, melyben az állkeresés és a bokalefosás váltogatta egymást monoton ritmusban. Látványnak pedig elég volt azt figyelni, hogy ki milyen hangszeren játszik éppen: a doboson (Joe Nevolo) kí­vül ugyanis mindenki csinált valami mást is, igaz, Brendt Allman csak vokálozik a szólógitározás mellett (de mindkettőt hogyan!), Carl-Cadden James zenekarvezető/basszeros (aki fizikailag is remek passzban van, kb. úgy nézett ki mint egy korosodó playboy, pedig emlékszem én róla petyhüdt, megereszkedett formát mutató képekre) fuvolázott és énekelt, a beugrós új fiú (Eric Diegert) gitározott és billentyűzött, Brian Ashlandről pedig kiderült, hogy nem csak bakeres hangja miatt vették be ebbe a zárt klubba, hanem mert remekül kezeli a hathúrost és a zongorát is. Gondolom, azért hagyták többször is szólózni, hogy a közönség könnyebben befogadja, szí­vébe zárja a mozgásában és kinézetre is elég fura (turneresen gáz a frizu...) figurát. A "ki hány hangszeren játszik" versenyt amúgy toronymagasan Gary Wehrkamp nyerte, ő még a dobok mögé is beült, rövid pihenőre küldve a később mókás (és nagyon technikás) dobszólót levágó Nevolót, akiről egész addig úgy tűnt, mintha éppen csak odaérne a megfelelő ütemekre - nem egy tipikus metal ütős, az biztos, inkább olyan jazz-rockosan laza stí­lusa van, persze keresett stúdiózenész ő is. Wehrkamp amúgy nagyon elemében volt, egy számon belül többször is váltott a gitár és szinti között, folyamatosan pörgött, forgott, futkározott, közben pedig nagyokat villantott a hangszerein. Ki is derült gyorsan a gyengébb hangzás miértje: nem lehet egyszerű hangosí­tani egy olyan zenekart, ahol az egyik pillanatban még három szintetizátor szól, a másikban pedig már öt gitár. Még egy dologról kell szót ejtsünk, ezek a vokálok. Nem véletlenül nyitotta a koncertet a Bohemian Rhapsody, felvételről, úgy mint a Maidennél a Doctor Doctor szokta, beigazolva a zenekar amúgy sem különösebben titkolt Queen mániáját. Szerintem többek között a kifinomult énekes megoldások teszik/tették ezt a bandát egyedivé a szí­ntéren belül. Élőben is ez a faktor volt első sorban felelős a libabőrhatás kiváltásáért. Amiben szerencsére volt részünk rendesen és amit gyakori ovációval hálált meg a lelkes közönség. A zenészek pedig csak úgy fürödtek a pozití­v visszajelzésben, láthatóan jól érezték magukat. Megdicsérték a rajongókat, a várost, az előzenekart, a hangosí­tót, és volt persze megemlékezés - még ha kurtán-furcsán rövidre sikerült is - Mike Bakerről. Ünnep volt ez bizony, az intelligens rockzene ünnepe. Ha azt mondod, hogy a Spock's Beard prezentálta a tökéletes fellépést ebben a műfajban nem sokkal korábban az A38-on, akkor én azt mondom, tégy még rá egy lapáttal! Nem volt hibátlan buli (hangzás, Ashland gyakran kereste a helyét, sőt néha még a szöveget is), ezzel együtt (hisz nem egy rutinos koncert-bandáról van szó!), zeneileg felvillantották a maximumot, amit ebben a stí­lusban csak elképzelni lehet. Sőt, helyenként még annál is többet. A kocsiban hazafelé arról beszélgettünk, hogyan győzködhette a nejét Cadden James, hogy muszáj átrepülniük Európába. "Suzy, az a metal őshazája, ott vagyunk igazán népszerűek. A sok rajongó mind ránk vár!" Hazatérve aztán kérdezi az asszony: - No, Carl, hányan láttak benneteket odaát? - Kábé ezerötszázan. - Melyik városban? - Az összesben együtt... De legalább olvasni több helyen is lehet róla.

Legutóbbi hozzászólások