"Biztosra menni, kiszámí­thatóan játszani unalmas": Interjú Joe Bonamassával

írta Hard Rock Magazin | 2010.10.26.

A kortárs blues zene egyik legizgalmasabb és legeredetibb gitáros-énekese, Joe Bonamassa október 28-án, csütörtökön a Petőfi Csarnokban lép fel ismét a magyar közönség előtt. A már 33 évesen is jelentős szólókarriert befutott zenészt azonban nem csak aktuális turnéjáról és lemezéről, hanem korai pályájáról, a B.B. Kinggel való közös fellépésről, és a blues zene jelenlegi helyzetéről alkotott véleményéről is kikérdeztük... Hard Rock Magazin: Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba először a zenével és a gitárral? Joe Bonamassa: Az édesapám adott kezembe gitárt, amikor 4 éves voltam. Nagyon izgatott voltam, már rögtön, ösztönösen vonzódtam a brit blues zenéhez, ami az édesapám egyik nagy szenvedélye volt. Izgalmas idők voltak. HRM: 12 évesen már B.B. King előtt léptél fel. Mi a története ennek a különleges koncertnek? J.B.: Nem egy nagy sztori. 12 éves voltam, és volt akkora szerencsém, hogy engem választottak, hogy megnyissam az estét a király előtt. Akkor még nem tudtam, hogy az a nap egy 20 éves barátság kezdete, ami majd megváltoztatja az életemet. HRM: Kik és miként alakí­tották zenei hatásukkal a karrieredet? Kik voltak az oktatóid, és kik voltak rád a legnagyobb hatással? J.B.: Az édesapám hatalmas hatással volt rám, továbbá, Tom Dowd, egy barátom, Bob Aquaviva és a producerem, Kevin Shirley. Ők voltak a legnagyobb zenei hatásaim és forrásaim. HRM: 17 évesen Miles Davis, ill. Robby Krueger fiaival alapí­tottál egy zenekart. Hogyan jöttél ki a hí­res "fiúkkal"? Miért oszlott fel a zenekar az egyetlen lemezetek megjelenése után? J.B.: Huh, mert mindannyian "okostojások" voltunk, engem is beleértve. Túl arrogánsak voltunk, elmerülve a minket övező "hype-ban", í­gy nem vettük észre, hogy milyen jó is volt együtt. HRM: Azt tudjuk, hogy elsősorban gitáros és énekes vagy, de játszol más hangszereken is? J.B.: Nem játszok más hangszeren. Azt hiszem, a rajongóim érdeke is, hogy maradjak a gitárnál. HRM: Milyen márkájú hangszereket használsz? Van esetleg a gyűjteményedben igazi relikvia is? J.B.: Körülbelül 325 gitárom van. A Gibson gitárokat szeretem a legjobban. Sok régi márkám is van, de nem reklámozom őket. Ez csak egy személyes gyűjtemény. A kollekciómat ábrázoló fotómon is csupán az egyharmada látszik a gitárjaimnak. HRM: A blues, a rock, a jazz és a country területén is otthonosan mozogsz. Van más műfaj, amiben szí­vesen kipróbálnád magad? J.B.: Nem igazán. Azt szoktam játszani, amit pillanatnyilag érzek. Nincs valami nagy terv mögötte, csak megyek a dolgokkal. HRM: Miért kezdtél el blues zenét játszani? Számodra mit jelent a blues: egy életstí­lust, életérzést vagy "csupán" a kedvenc zenei műfajodat? J.B.: Imádom a blues zenét, fantasztikus módja az önkifejezésnek. Szimpla és nyitott, lehetőséget ad rá, hogy felfedezd a személyiséged olyan részeit, területeit, amelyek létezéséről nem is tudtál. HRM: Mit tekintesz a blues zene esszenciájának manapság? J.B.: Azt, hogy modern. Nem tradicionális. Bele kell keverni a metalos, a progresszí­v és a világzenei elemeket. Minél többet, annál jobb. HRM: A 'Blues Deluxe'-ot leszámí­tva, mindig új zenei hatásokat, stí­lusokat kevertél az old school blues muzsikába. Egy szélesebb közönségréteget akarsz megcélozni ezzel a "crossover" stí­lussal, vagy úgy gondolod, hogy a régi blues muzsikát át kell hangszerelni a 2010-es esztendő elvárásaihoz? J.B.: Mint mondtam, nincsenek nagy, átfogó terveim előre. Olyan albumokat készí­tek, amiket szeretek abban az időszakban, amikor épp elkészülnek. Ennyi: se több, se kevesebb. HRM: Legutóbbi szólólemezed, a 'Black Rock' még befogadhatóbbá tette a blues és a rock zenét a műfaj iránt kevésbé fogékonyak számára. Hogyan látod a stí­lus(ok) jövőjét a mai populáris központú zenei üzletágban? J.B.: A művészek tartoznak maguknak annyival, hogy kí­sérletezzenek. Talán még tetszeni is fog nekik a végén az eredmény. Biztosra menni, kiszámí­thatóan játszani unalmas. Ha pedig unalmasan játszol, azzal az életet a "mi lett volna, ha" kategóriává alacsonyí­tod le. HRM: Szerinted van egyáltalán jövője a lemezkiadásnak? J.B.: Természetesen van jövője az új zenék megjelentetésének. Új zene nélkül lehúzhatjuk a rolót, és elkezdhetjük készí­teni a "munkanélküli" tábláinkat. HRM: Melyik fiatal blues zenészeket tartod a stí­lus legjobbjainak? J.B.: Sandi Thomot és Joanne Shaw Taylort. Ők az új generáció legjobb dalszerzői. Mint gitáros, szerintem Philip Sayce és Monty Montgomery a legjobbak. HRM: Az utolsó két szólólemezed olyan tökéletes, letisztult zeneiséget ért el, mintha már most klasszikusok lennének. Szerinted a karriered csúcsára értél ezekkel a lemezekkel? J.B.: Fogalmam sincs, hogy mit fog hozni a jövő. Eddig az egész olyan volt, mint egy forgószél. Szóval, hogy őszinte legyek: nem tudom. HRM: Az énekstí­lusod és a hangod sokat fejlődött az első szólólemezed (2000) megjelenése óta. Rendszeresen jársz tanárhoz, vagy ez egy természetes érési folyamat eredménye? J.B.: Sokkal, de sokkal többet dolgozok a hangomon, mint amennyit a gitárral gyakorlok. De köszönöm szépen, ez nagyon kedves tőled. Az éneklés nem természetes számomra, úgyhogy nagyon keményen meg kell dolgoznom érte. HRM: Az albumaidon nagyon sok régi vagy tradicionális dal interpretációja is helyet kap. Hogyan választod ki ezeket a számokat? Azt akarod, hogy a saját szerzeményeidhez passzoljanak hangulatban, hangszerelésben vagy az egész számot "újraí­rod"? J.B.: Minden szám, amit feldolgozok, először a hangomhoz kell, hogy passzoljon. Nem vagyok sokoldalú énekes. De szeretem teljes mértékben újraí­rni, újrahangszerelni a számokat. Ha nem tenném, mi értelme lenne? Hallgathatná mindenki az eredetit. HRM: Amikor szólólemezt készí­tesz, saját anyagból indulsz ki vagy pár "feldolgozandó" szám inspirál, ad egy alaphangulatot, ami köré egy egész albumot akarsz szőni? J.B.: Gyakran készí­tek szólólemezt. Ezek tulajdonképpen pillanatfelvételek. Egyiknek sincs köze a másikhoz. Szeretem néha felelevení­teni, újrahallgatni őket, de csupán azért, hogy emlékezzek, milyen volt az életem akkoriban. HRM: Nemrég egy supergrouppal, a Black Country Communionnal kiadtatok egy nagylemezt. Hogyan jött létre ez a banda, és milyen volt a lemezfelvétel? J.B.: Két szó: kemény és csodálatos. A kettő nem fedi le teljesen egymást. HRM: Demokratikus volt a dalí­rási procedúra vagy összecsaptak az egók? J.B.: Elég sok ego van abban az együttesben. Egyik sem túl törékeny. Nekem elhiheted. HRM: Direkt csináltátok ennyire gitárközpontúra a lemezt, sok "hardcore szólóval"megpakolva? J.B.: Egyikünknek sem volt semmilyen előzetes szándéka a felvételek előtt. Csupán í­gy alakultak a dolgok. 🙂 HRM: Vannak turnéterveitek a BBC-vel? J.B.: Nincsenek tervek, ezt majd az ügyvédek fogják megmondani nekem is. Ha hallasz valamiről, kérlek, értesí­ts engem is. HRM: Október végén Budapesten lépsz fel a mostani turnéddal. Van pár meglepetésed az itteni rajongók számára? Mire számí­thatunk majd: egy best of show-ra vagy a későbbi lemezekre fogsz fókuszálni? J.B.: 18 számot fogok játszani, amelyek a teljes munkásságomat lefedik, tehát mindegyik albumról el fog hangzani legalább egy szám. Egyébként nagyon büszke vagyok az új show-ra. HRM: Kik azok a zenészek, akik elkí­sérnek a turnéra? J.B.: Bogie Bowles dobos, Carmine Rojas basszusgitáros és Rick Melick billentyűs. HRM: És végül: személy szerint szereted a gint? J.B.: A "Sloe Gin" [Bonamassa egyik albumának, ill. számának a cí­me - szerk.] egy borókabogyóból készült bor, amit bár általában italok keveréséhez használnak, az öreg kocsmatöltelékek tisztán isszák, ez azonban már egy másik beszélgetés tárgya lenne. Ha már a Ginnél tartunk, akkor sem a Bombay Saphire-t, sem pedig a Tanqueray-t nem kedvelem. A Sloe Ginnek nincs köze a ginhez. Ez a nap vicce. 🙂 HRM: Köszönjük a válaszokat, és további sok sikert kí­vánunk a zenéléshez, ill. a budapesti koncerthez! Tomka, Pearl69

Legutóbbi hozzászólások