Nick Marino: Freedom Has No Price

írta Kotta | 2010.10.25.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Rising Force Records

Weblap: http://www.myspace.com/nickzmarino

Stílus: neoklasszikus/szimfonikus metal

Származás: US

Dalcímek

Értékelés

Amikor nemrég arról olvastam, hogy Marino szólólemezének Yngwie J. Malmsteen lesz a producere, két kérdés fogalmazódott meg bennem. Egyrészt, hogy ki a fene az a Nick Marino, másrészt, hogy vajon normális-e ez a fickó? Bármennyire szeretem ugyanis Malmsteen zsenijét és muzikalitását, zenei rendezőként mégis azt kell mondjam, pocsék. A társadalmi munkában, saját maga által babusgatott korongjai ugyanis nemcsak kifejezetten gyengén (vékonyan, aránytalanul) szólnak (azaz hangmérnökként bukta), de nélkülözik mind a csúcspontokat (túl sok, túl hasonló szám), mind a fogós, izgalmas dalokat, dallamokat (túl kevés izgalom, túl ismerős dallamok). Ezt pedig egy valamire való zenésznek még inkább tudnia-hallania kell(ett volna), és meggondolnia kétszer, hogy valóban őt választja-e erre a feladatra. A neten szörfözve az első kérdésre nem igazán találni választ, de ahhoz azért elegendő információmorzsa áll rendelkezésre (klasszikus zenei képzettség, stúdió-zenész karrier - dolgozott többek között Gloria Gaynorral is, stb.), hogy az eldönthessük: emberünk nagyon is tudja mit akar. Ha minden igaz, még saját stúdiója is van, maga is zeneszerző és producer, tehát pont annyira volt szüksége Malmsteen "szakértelmére", mint halnak esernyőre. Ez az egész Rising Force történet (ez Yngwie kiadójának neve, amely égisze alatt a 'Freedom...' az első és mindez idáig egyetlen nem saját albuma, amit kiadott) tehát leginkább csak reklámfogás, amely sikeresnek tűnik, hisz lám, épp kritikát í­rok a lemezről. Melyre egész biztosan nem került volna sor, ha a Maestro nem maga ajánlgatja a Facebook oldalán. Ha már Y. J. M., akkor viszont neoklasszikus heavy metal! Szerencsére Marino gyorsan letudja a kötelező köröket - az első két szerzemény pofátlan nyúlás a mestertől, egyben kliséhalmaz, felejtsük is el őket gyorsan. Az Out Of My Mind elszállós, keleties dallamainál és enyhén funky-s, rapelős középrészénél már gyanús, hogy nem feltétlenül a sárkányos-kardozós lesz főhősünk igazi világa, de egy kis jóindulattal ez még elférne egy Yngwie lemezen - javaslom egyébként valóban innen indí­tani az albumot, fogós a refrénje nagyon! Ettől kezdve túl sok közünk a neoklasszicizmushoz már nincsen, leszámí­tva talán a gitárszólókat és a főszereplő remek billentyűfutamait. Úgy tűnik, a lemez hátralévő részében előbújik Marino valódi világa, amely nem is tudom..., hard rockos, sőt helyenként AOR-os dallamvilággal átszőtt, billentyű-orientált (szimfonikus?), mégis komor és erőteljes, hol riffelős, hol érzelgős heavy metal/rock zene. Leginkább talán a másik mester, Oliva munkásságát tudnám távoli párhuzamként felhozni, bár ez itt korántsem olyan sötét, kemény és elborult muzsika, bár az atmoszféra itt sem kifejezetten napfényes. Summa summarum, hasonlóan igényesek és kimunkáltak a kompozí­ciók, mint a Savatage epikusabb művein. Ez pedig nálam egyértelműen nyerő formula! A Belive például az egyik legszebb lassú szám amit mostanában halottam, és ahogy a cí­mből sejthető, az ezt követő Love sem egy thrash metal opusz. Azaz elég rendesen bepuhulunk ott középtájon, sőt a végére is marad a lí­rából, de neki ez kifejezetten jól áll. Marino eddigre már többször is bevet a modern, elektronikus zenékből kölcsönzött ritmusokat, dallamokat, ezek a popos részek tovább szí­nesí­tik az amúgy sem szűk zenei palettát. Nick egyébként kifejezetten jól énekel, ha muszáj, a magasakkal is megbirkózik (úgyhogy itt egy jelölt a Rising Force-ba, ha a szokásos két lemez után innen is kipenderí­tik Rippert), bár ahogy emlí­tettem, a lágyabb dallamoknál van igazán elemében.

Pontszám: 7.5