A FAL: Roger Waters, Consol Energy Arena - Pittsburgh, PA.

1994-et í­rtunk, amikor utoljára láttam a Pink Floyd zenekart a bécsújhelyi reptéren. Gondolom, hogy most sokan irigykednek emiatt és talán van is miért. A mai napig emlékszem arra, milyen bombasztikus volt a bulijuk, pláne egy keleti oldalról jövő rockernek. Csak egy valaki hiányzott akkor a zenekarból, mégpedig Roger Waters, aki igencsak erős és meghatározó tagja volt ennek a csúcsszuper bandának... Az igazat megvallva, a Gilmour-féle Floydot sokkal jobban szerettem, mint Roger szólóban elkövetett munkásságát, úgyhogy mindig lemaradtam valahogy a koncertjeiről. Na de most, hogy ilyen nagydobra vert koncertturné vette kezdetét, mégpedig a legendás 'Fal' teljes anyagával, nyakamba vettem Virginiát, West-Virginiát és Pennsylvaniát, hogy hét órás túra után megérkezzem Pittsburgh-be. A város meglepően tiszta és rendezett volt, valahogy nem ezt vártam egy acélvárostól. Meglepődésemet csak fokozta, hogy a város hasonlí­t egy pöttyet Budapestre; az egyik fele sí­k, amit egy folyó választ el a hegyes résztől, amiről csodálatos panoráma nyí­lik a felhőkarcolókra és a Pittsburgh Steelers otthonára. Ha valakit errefelé vet a jó sorsa, ne hagyja ki ezt a turisztikai látványosságot! Egy rövid városnézés után időben az aréna felé vettem az irányt, ahol kellemes meglepetésként ért, hogy a hivatalos merchandise pult az utcán, a csarnok oldalában is megtalálható volt. Ez már csak azért is jó volt, mert frissen beszerzett ereklyéimet nem kellett a koncert végéig szorongatnom, hanem nyugodtan a kocsiban hagyhattam. Ezt bizony máshol is bevezethetnék! Van még egy dolog, amiről muszáj í­rnom a beszámoló előtt. A koncert helyszí­ne a Consol Energy Center volt, ami egy újonnan épí­tett - a koncert idején egy hónapos volt, ha nem tévedek - csúcsmodern aréna, amit még az a bizonyos "új" illat is teljesen belengett. De nemcsak az aréna külseje, hanem a belseje is tartalmazott másutt eddig nem tapasztalt dolgokat. Az igen kényelmes székek bőrborí­tással rendelkeztek, a toalettek mini LCD tévékkel voltak felszerelve, nehogy a közönség egyetlen retyózó tagja is lemaradjon a szí­npadon történtekről. A büfék és az éttermek szí­nvonala jóval átlagon felüli volt, az azokat övező kis boltokban pedig, a Pittsburgh Penguins összes létező kellékét meg lehetett vásárolni. A mozgássérülteket külön hostessek kí­sérték, de a securitys alkalmazottak is hihetetlenül kedvesek voltak. Mivel ez az aréna is a jól megszokott sablon szerint épült fel belülről, nem volt nehéz megtalálnom és elfoglalnom a helyem, ahol rögtön meg is tapasztalhattam, léteznek még nálam is nagyobb őrültek szerte e világon, a "szomszédaim" ugyanis Ausztráliából érkeztek erre a show-ra. Előzenekar nem volt, hacsak annak a hajléktalannak az egyszemélyes show műsorát nem tekintjük annak, aki nemcsak az utcán, hanem később már a csarnokban is boldogí­totta előadásával a nagyérdeműt. Persze én, Mr. Naiv csak később jöttem rá, hogy ez bizony már a show része volt, ugyanis az úriember a szí­npadhoz érve feldobált egy-két tárgyat egy műbalhé keretében a szí­npadra, köztük egy olyan rózsaszí­n babát is, ami homályosan ugyan, de ismerős volt a filmből. Amint erre rádöbbentem, abban a pillanatban már "villany leó" is volt és kezdetét vette az előadás. Egy zavart trombitaszóló vezette fel az intrót a sötétségben, hogy aztán nagy hirtelen egy hidraulikus szerkezet kezdjen egy piro show keretében olyan katonás egyéneket a magasba emelni a szí­npad gyomrából, akik egy hatalmas zászlót tartottak kezükben. Mivel a szinte védjeggyé váló kerek alakú kivetí­tőn is nyomták a látnivalót a háttérben, szinte észre sem vettem, hogy Roger a szí­npadra sétált, csak arra lettem figyelmes, amikor belekezdett a nótába. Ha valakinek esetleg még az sem lett volna elég a vizuális orgazmushoz, hogy a nem túl hosszú első szám végére egy hatalmas tűzijátékot is produkáltak, a csarnok homályba vesző jobb sarkából egyszer csak előtűnt egy vadászgép, hogy egy zuhanórepülést követően, hatalmas robbanás kí­séretében a szí­npad jobb oldalába vágódjon. Háááááááát... Harminc év koncertre járás után azt hittem, engem már nem lehet meglepni, de tévedtem!!! Ez a repülős dolog elég ütős volt, a körülöttem lévő tátott szájakból pedig arra következtettem, nemcsak én gondoltam í­gy. Az ámulatból aztán a jól ismert Másik tégla a falban nótája ébresztett fel, amit a kedves olvasó is meg tud nézni itt: Az est egyik csúcspontja a panaszos kiáltássá fajult Anya volt, aminek szerteágazó mondanivalójával a mai napig ejt gondolkodóba a mester. A kivetí­tőt szemlélve azonban a Viszlát kék ég cí­mű szerzemény sem szűkölködött mondanivalóban, bizony mindenki megkapta a magáét ebben a pénzéhes világban. Borzasztóan tetszettek a videóban a bombázókból bombaként kizuhanó olyan jelképek, mint merci, shell, dollár jel és különböző vallási jelképek; igazi szőnyegbombázás volt ez azokból a jelekből, amelyek észrevétlenül terí­tik be az emberek mindennapjait. Egyébként az eredeti verzióhoz képest sokban aktualizálták a produkciót, ugyanis a filmben feldolgozottak mellett inkább a mai problémák kerültek terí­tékre a vetí­tővásznon. Szegény amerikaiak ültek is, mint a sült tök, amikor az elesett honfitársaikat mutatták, ráadásul korántsem olyan pátoszban, mint amilyenben a hazai televí­zió szokta. Aztán az iraki elesettekről is voltak sokkoló képek, tulajdonképpen levetí­tették nekünk a világ összes borzalmát, melyek közül az értelmetlen háború és mészárlás jelentette a fő témát. A látványelemekhez az óriási felfújt bábuk és a fejünk fölött lebegő hatalmas disznó is hozzátartozott, közben pedig a szí­npadon egyre feljebb emelkedett a fal, amire a modern technika segí­tségével a show témájához szorosan kapcsolódó, hol sokkoló, hol kedves és szép jeleneteket vetí­tettek folyamatosan. Bár a rengeteg látnivaló és a tökéletesre csiszolt show következményeként szinte elrepült az idő, a fal felépült, már csak egyetlen tégla hiányzott belőle, melynek üresen tátongó helyén kihajolva köszönt el tőlünk a zenész, hogy aztán az utolsó tégla is a helyére kerüljön. Viszlát, kegyetlen világ! Ezután egy fél órás szünet következett, ami a töménytelen jelenetek miatt - hogy be tudjam fogadni azokat -, azt hiszem rám is fért. A második rész, mint utólag kiderült, már korántsem volt olyan látványos és lenyűgöző, mint az első, de a szí­npadra felépí­tett hatalmas fal, ami mögött kellett a zenészeknek játszani, nem is adott hozzá sok teret. Mondjuk elég szürreális is volt számomra /biztos a drága jegy miatt:-)/, ahogy az üres falat kellet bámulnom, miközben a fal másik oldalán zenéltek a zenészek. Persze a Hey You nótát azért í­gy is meg tudnám nézni még vagy százszor!!! A 67 éves művész, aki mellesleg remekül tartja magát, még mindig olyan hihetetlen karizmával bí­r, hogy egyedül is képes volt eladni a show-t, amire az egyik legszebb példa a Senki nincs otthon cí­mű nóta volt, melyet a mester egy, a falba a sötétség leple alatt épí­tett panel szobára hajazó részben adott elő. Végre valaki (Roger) odakerült a szí­npad fal előtti fertályára is, hogy aztán az est legnagyobb hangzavarát okozza a Hozzátok haza a fiúkat dallal. Mivel engem is rendesen elkapott ez a feeling, észre sem vettem, hogy a fal elé keveredett az egész est folyamán hibátlan, pazar csúcsteljesí­tményt nyújtó zenekar. Nem igazán emlékszem olyan bulira életemben, melyben apróbb hibák ne fordultak volna elő, de itt még nüansznyi hibák sem voltak, egyszerűen hihetetlen volt, ahogy megszólalt a zenekar, no meg, persze ahogy a hangtechnika kitett magáért. Hol a hátam mögött suttogott valaki, hol egy helikopter zúgott el a fejem fölött, de az is előfordult, hogy a sportcsarnok legeldugottabb sarkában kopogtatott valaki az ajtón, ami azt hiszem, hogy még a legincifincibb audio-szerelmest is messzemenően kielégí­tené. A zenészek közül, ha nem bánja a kedves olvasó, senkit nem szeretnék kiemelni, mert olyan magas szí­nvonalat hoztak, hogy az gyakorlatilag már a csodás kategóriát súrolta. Ha mégis tüzes vassal égetnének, hogy mindenképp mondjak valakit, akkor az Dave Kilminster lenne a varázslatos, egyúttal valósághű szólói miatt. Negatí­vumként pedig, talán a vezető énekest emlí­teném, aki nem nagyon jött be nekem, de Ő is csak azért, mert csí­pőből azt vártam, hogy Gilmour szólaljon meg bizonyos részeknél. A show befejező részében került sor a Stop cí­mű dalra, ami az egyetlen olyan darab volt az est folyamán, ami már kicsit sok volt nekem zenei "túlokoskodásával", de ennek a számnak a végén omlott le pokoli robajjal a fal, hogy hangzavara igencsak kicsapja a biztosí­tékot a publikumnál. Sokáig csak néztük a "romokat", majd egyszer csak megjelent a zenekar, mint egy október feszti sramli zenekar tangóharmonikával és trombitával felszerelkezve, hogy eljátsszák az est búcsúdalát. Tudom én, hogy í­gy kellett lennie a sorrendnek, de mégis olyan hervasztó volt egy ilyen grandiózus produkciót í­gy befejezni. Ez azonban csak egy olyan ember nyavalygása, aki nem elégszik meg azzal, amit kap, mert itt azért világszí­nvonalú produkciót láthatott a nagyérdemű, köztük én is, de valahogy mégis olyan jól esett volna még egy-két nagy Pink Floyd sláger. Tudom, tudom, hogy ez most a 'Fal' volt, viszont az is biztos, hogy Roger se lesz fiatalabb és í­gy talán az esélye is csökken annak, hogy élőben halljam a klasszikusokat. Mindent összevetve, mind zeneileg, mind látványban és teszem hozzá sajnos mondanivalóban is, a legmagasabb szintet hozta ez az élő legenda! Mivel azt hiszem, hogy rajtam kí­vül még jó páran vannak, akik nem lehettek ott a Pink Floyd 'Fal' turnéján, mint ahogy a berlini show-n sem, ez az alkalom maradt arra, hogy valami feledhetetlent lássunk, ezért arra bí­ztatok mindenkit, hogy ragadja meg az alkalmat és nézze meg a budapesti show-t! Teszem ezt annak ellenére, hogy a borsos jegyárak miatt azért épí­tett Roger egy láthatatlan falat közte és a rajongók között. Remélem, hogy le fog dőlni ez a fal és teltház fogadja majd a Mestert Magyarországon! A kiváló zenészek pedig megérdemlik, hogy szerepeljenek egy listán itt a beszámolóm végén! Basszusgitár & ének, valamint élőlegenda: Roger Waters Dob: Graham Broad Gitár: Dave Kilminster, Snowy White, G.E. Smith Billentyűk: Jon Carin, és Roger fia, Harry Waters Vezető ének: Robbie Wyckoff Háttérének: Jon Joyce, Kipp Lennon, Mark Lennon, Pat Lennon Az elhangzott nóták: In the Flesh 1 Thin Ice Another Brick in the Wall, Pt. 1 Happiest Days of Our Lives Another Brick in the Wall, Pt. 2 Mother Goodbye Blue Sky Empty Spaces What Shall We Do Now? Young Lust One of My Turns Don't Leave Me Now Another Brick in the Wall, Pt. 3 Last Few Bricks Goodbye Cruel World 2. rész: Hey You Is There Anybody Out There? Nobody Home Vera Bring the Boys Back Home Comfortably Numb Show Must Go On In the Flesh 2 Run Like Hell Waiting for the Worms Stop Trial Outside the Wall Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI