Robert Plant: Band of Joy

írta TShaw | 2010.10.07.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Rounder Records

Weblap: www.robertplant.com

Stílus: Blues/Psychedelic

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Ha végigpörgetem lelki szemeim előtt Robert Plant életútját, akkor könnyen hajlamos vagyok arra a kijelentésre jutni, hogy Plantet a Zeppelinben eltöltött időszak alapján megí­télni fatális hiba, tévedés, de akkora, hogy a jelen í­rásunk tárgyát képező 'Band of Joy' albumot is alaposan félreismerhetjük általa. Mert Plant a Zep előtt bluesban nyomult, ez kétségtelen, méghozzá éppen egy Band of Joy nevezetű formációval, aztán a hatvanas évek legvégén a New Yardbirds-ből kinőve ő is részt vett a hard rock alapjainak kialakí­tásában, végül 1980-ban sokaknál jön a filmszakadás. Jogosan, mert hősünk munkássága innentől kezdve egyre inkább eltávolodik a Zepben kialakult hagyományoktól. Pop, rádiózene, régi idők klasszikusai, antik hangszereléssel, ez mind hozzá kapcsolódik, mí­g végül eljutunk a kulcsmomentumokhoz, a 'New and Zen' - 'Manic Nirvana' - 'Fate of Nations' albumtrióig, ahol már megragadhatjuk ennek a lemeznek az előzményét is. Hozzá tartozik még az igazsághoz, hogy Plant hangja világtörténelmi jelentőségű. A XX. század legnagyobb énekesei (és itt nem csak a metal dalnokokra gondolok) között egész egyszerűen vita nélkül ott a helye. Orgánuma évtizedek, sőt, egy negyedévszázad alatt sem fakult meg. Fénykorában ez a hang még a Led Zeppelin egyetlen megbicsaklását, a 'Presence' albumot is elvitte a hátán, és természetesen a nyolcvanas évek útkereső munkáiból is csak azért került ki sikeresen, mert nem egy egyszerű hang volt, hanem egyike A legnagyobb hangoknak. Most viszont itt vagyunk a 'Band of Joy' lemeznél, mellyel kapcsolatban első hallgatáskor ilyesféle gondolatok keringtek a fejemben: hektikus, se eleje, se vége, átgondolatlan, régimódi, céltalan, ezmi?, és még lehetne sorolni a sértőbbnél sértőbb jelzőket. Az idő múlásával azonban egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy amit itt hallok, az egy zenei evolúció új lépcsőfoka. Logikus folytatása valaminek, amit már megismerhettünk egyszer. Bizony, ez az album nagyon sok tekintetben hasonlí­t a 2002-es 'Dreamland' cí­mű lemezre, illetőleg a Jimmy Page segí­tségével felvett Page & Plant anyagra, de közben mégsem, ez valami egészen más. Olyan, mintha egy gigantikus kéz visszanyúlna az időben, egészen a hatvanas évekbe, és az ottani zenei környezetet rabolná Plant 2010-es albumára. Nehéz pontosan megmagyarázni, talán az enyhe pszichedelikus hatás fejezi ki a legjobban, milyen ez a lemez. A legtöbb dal sajátja, hogy valóban nem vezetnek sehova. A hangszeres kí­séret sok esetben összeolvad, ritmusos masszává válik, amire Plant ráénekli a szövegeket - de ezt bizony ugyan olyan elánnal és tökéllyel teszi, ahogyan harmincöt évvel ezelőtt is tette. A dalokról általában tényleg a hatvanas évek bluesos, látomásszerű zenéi jutnak eszébe az embernek - találó ám az a Band of Joy cí­m! A nyitónóta monoton zúgása például annak ellenére sem tud idegesí­tő lenni, hogy igazság szerint nincs benne semmiféle rendszer. A Silver Rider egy belassult, drogos látomásnak tűnik, hasonlóan az elnyújtott Monkey-hoz, vagy a Cindy, I'll Marry You One Day-hez. Külön kis gyöngyszem a Central Two-O-Nine, mely a legendás 'IV.'-es Zep korong The Battle of Evermore cí­mű klasszikusát idézi meg, szerintem kifejezetten céltudatosan és ügyesen. A You Can't Buy My Love hangzása alapján akár a hatvanas évek derekán is születhetett volna, és simán elmenne egy akkori banda nagy slágerének is... Persze az, hogy a dalok jók-e, avagy sem, egyáltalán nem az énekesen múlott, hisz kivétel nélkül feldolgozásokról van szó. Az eredeti verziókhoz sajnos sosem volt szerencsém, de gondolom, megbocsátják a kedves Olvasók, ha csak ezért a lemezért nem ásom bele magam a modern folk mélységeibe... Ha tehát í­téletet kell mondanom erről a lemezről, az csak úgy lehetséges, ha választok két szélsőséges lehetőség között. Vagy lehúzom, de ezzel együtt Plantet és az utóbbi húsz év munkásságát is temetem, vagy elfogadom, hogy Plant 1980 óta egyetlen olyan dalt sem í­rt, amivel a Led Zeppelin világát akarta megidézni, és most sem lehet tőle ilyesmit elvárni. Az utóbbira hajlok.

Pontszám: 7