Újabb varázslatos este a Hammondok Urával: Jon Lord, 2010. 09. 18. - Müpa

Úgy érzem, e beszámoló kapcsán ismét bajba kerültem, méghozzá két okból kifolyólag is. Egyrészt, mi újat mondhatnék még egy olyan élő legendáról, mint Jon Lord, akiről már minden zeneszerető ember hallott és akinek olyan megkerülhetetlen a jelentősége az egyetemes zene történetében, mint Picassóé a festészetben... Olyan sok helyen méltatták már csodálatos pályafutását, hangszeres tudását és dalszerző képességét, hogy ehhez már nem lehet mit hozzátenni, legfeljebb közhelyek gigantikus halmazát puffogtathatnám el Vele kapcsolatban, bármi újat mondani azonban minden idők (talán) legnagyobb billentyűséről, nehéz lenne. Másrészt, hogyan adjam vissza szavakkal és képekkel azt az élményt, amit nemes egyszerűséggel úgy hí­vunk: ZENE. Igen, csak í­gy szimplán és egyszerűen, a nagybetűs muzsika. Aki ott volt a koncerten, gyaní­tom, átérzi a helyzetemet, mert ismét olyan élményben lehetett részünk, ami elmondhatatlan. Most is, ahogy í­gy pár nappal később visszagondolok erre az estére, libabőrös lesz a karom, kiül az elégedett mosoly az arcomra és minden más szegmense az életnek hirtelen abszolút sokadrangúvá válik. Ez az érzés pedig, tipikusan az a kategória, amire azt mondom, ezért már megérte élni és ez az a lelkiállapot, amiben megpróbálom megosztani a Tisztelt Olvasóval Jon Lord újabb budapesti koncertjén szerzett élményeimet. Bár nem gondoltam volna, hogy a tavalyi koncertjét követő bő egy év elteltével újra hazánkba látogat a Mester, de amint megtudtam, hogy újra fellép a Művészetek Palotájában, gyermeki izgalom kerí­tett hatalmába. Mivel a győri fellépéséről sajnos lemaradtam, még inkább vártam az újabb találkozást, hiszen szinte borí­tékolható volt, nem akármilyen koncertet fogunk látni, hallani. Annál is inkább, mert a műsor első felében Jon Lord talán leghí­resebb szólólemeze, az 1976-ban megjelent 'Sarabande' került terí­tékre, a koncert második felére pedig, eddig soha nem játszott Deep Purple klasszikusokat í­gért a Mester. Ennél izgalmasabb műsort nehéz lett volna elképzelni, hiszen ki ne szeretne igazi hard rock mesterműveket hallani klasszikus zenei kí­sérettel, valamint végighallgatni a csodálatos 'Sarabande'-ot. A tavalyi évhez képest nemcsak a setlist, de a szereposztás is megváltozott némileg; idén Rácz Márton vezetésével a Győri Szimfonikus Zenekar kí­sérte Lord Maiort, valamint Steve Balsamo betegsége miatt a Cry Free frontembere, Scholtz Attila kapta meg a lehetőséget, hogy énekeljen a koncerten az elbűvölő Kasia Laska mellett. Az előzetes kezdési időponthoz képest minimális csúszással ugyan, de elkezdődött a koncert, mi pedig egy varázslatos utazásra indultunk a "hangok és dallamok csodálatos világába". Ami elsőre feltűnt, hogy Lord némileg lefogyott a tavalyi évhez képest és valószí­nűleg ennek is köszönhetően, remek formában érkezett a szí­npadra. A Mester a "Welcome to my house" köszöntéssel már rögtön a műsor elején megnyerte a közönséget, a humora azonban a későbbiekben is éppen ilyen könnyedséggel sziporkázott, de a koncert korántsem ezért marad emlékezetes. A nyitó Fantasiától kezdve egyértelmű volt, hogy tökéletes az összhang a szimfonikus zenekar és a rock zenekar között; bár nem egyszerű dolog egy ilyen produkciót tető alá hozni, egy ilyen kaliberű muzsikus géniusznak természetesen mégis sikerült. A tökéletességet csak fokozta a cí­madó tétel, amiben a rock és a klasszikus zene keveredésének egyik legszebb példáját hallhattuk. Lee Olivér olyan magától értetődő természetességgel játszott "fehér gitárján" mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga, hangszere pedig úgy szólt, ahogy az a nagykönyvben meg van í­rva; már tavaly is megcsodáltam a fiatal gitáros játékát, de idén sem tudtam szabadulni a hatása alól. Persze Jon Lord legendás billentyűfutamai láttán is csak ámult-bámult az ember, de azt hiszem, Tőle nem is várhattunk mást. Miközben a galambősz hajú zongorista az Aria finom és lágy dallamai nyelvén egy mennyei történetet mesélt el nekünk, az volt az érzésem, a zenész teljesen eggyé válik a muzsika hangjaival, csak úgy sugárzott az áhitat és a zene szeretete Jon Lord arcáról. Ahogy néha bátorí­tóan, néha elismeréssel és elégedettséggel nézett a muzsikusokra teljesen egyértelművé vált, hogy Őt a zene élteti és mindennél fontosabb Neki, hogy itt lehet velünk és zenélhet. Amikor pedig odaállt legendás hangszeréhez, olyan energiával és átéléssel játszott, hogy szabályosan meghazudtolta vele a korát. Hihetetlennek tűnt, hogy egy lassan hetven éves ember még most is fiatalokat megszégyení­tő vehemenciával tud játszani, varázsolni hangszerén, a legendás Hammond orgonán. Lehet, hogy már öregnek tartja magát a turnézáshoz, de az biztos, hogy még mindig Ő a hard rock billentyűsök alfája és omegája, ilyen egyéniség nincs még egy a Földön, az egészen biztos. Ha már megdicsértem remek teljesí­tményéért Lee Olivért, akkor Tatai Tamás dobosról is szólnom kell, aki dobszólójával a Gigue-ben nyújtott emlékezeteset, amibe Scholtz Attila is bekapcsolódott kongáival. Vérpezsdí­tő és felüdí­tő volt kettejük játéka, melyet csak fokozott a nem akármilyen zeneszerző által komponált dal változatossága és sokszí­nűsége. Személyes kedvencem, a Bouree cí­mű remekmű (amit egyébként Bartók Béla: Román népi táncok cí­mű műve ihletett) keleties dallamait hallva, szinte lehetetlen volt egyhelyben, nyugodtan nézni és hallgatni a koncertet. Az érzelmek és a bensőséges hangulatok kerültek előtérbe a Pavane alatt, amiben újfent megcsodálhattuk a Győri Szimfonikus Zenekar kitűnő muzsikusainak teljesí­tményét, akik mivel láthatóan magukénak érezték a dalokat, a lehető legtökéletesebben prezentálták a rájuk bí­zott zenei részeket. Ahogy az a magával ragadó koncertek esetében lenni szokott, észrevétlenül érkeztünk el a műsor első részének végéhez, amit a meglepetésekkel és újabb katarzisokkal tarkí­tott második felvonás követett. Rögtön az elején eljátszották az örökérvényű Pictures Of Home-ot a legendás 'Machine Head' lemezről, amiben végre Scholtz Attila ideje is eljött. Talán nem túlzok, ha azt mondom, Ő és társai jelenleg pályafutásuk csúcsán járnak, hiszen ez már a tí­zedik közös fellépésük volt a Mesterrel és mivel nem hiszem, hogy cover band elérhet ennél többet, le a kalappal előttük. Ugyan látszódott Attilán némi lámpaláz (ha nem í­gy volt, akkor elnézést kérek), a feladatát mégis remekül megoldotta, sőt bebizonyí­totta, méltó arra, hogy Ő énekeljen Lord Maior mellett és hogy bizony rock énekesnek is helye van egy ilyen produkcióban. Ezután lépett deszkákra az elbűvölő és roppant tehetséges Kasia Laska, hogy elénekelje a The Sun Will Shine Againt a 'Beyond The Notes' albumról. Mí­g Scholtz Attila kitűnően helyettesí­tette Steve Balsamót a világot jelentő deszkákon, addig Kasia Laska esetében nehezebb lett volna olyan énekesnőt találni az ilyen jellegű balladák előadásához, aki nemcsak elénekli, hanem úgy adja elő a dalokat, hogy közben át is éli azokat. Mivel Kasia musicalekben is énekel, igazán kiemelkedő abban, hogy ne csak énekelje, de érezze is a dallamokat, azok szövegvilágát. Egy másik nagy kedvencéről sem feledkezett el a "Hammondok Ura", hiszen a The Telemann Experiment ismét terí­tékre került, hogy újfent elkápráztassa a nagyérdeműt. Kicsivel később pedig, eljött az első igazán nagy meglepetés is; a Maestro elfoglalta helyét kedvenc hangszere mögött, hogy elemi erővel bontakozhasson ki a Deep Purple egy másik legendás nótája, a Lazy, amit csak a Cry Freevel közösen adott elő. Mivel a Lazy maga az erő és a száguldás, szinte lehetetlen volt kényelmes székben ülve végighallgatni ezt a dal, ami talán az egyetlen hibapontja volt számomra az estének. Persze ezt nem a szó valódi értelmében kell érteni, hiszen bármilyen "Mély Bí­bor" slágert bárhol, bármilyen körülmények között szí­vesen hallgatok, főleg ha ennyire profin van tálalva. Sőt, azt sem véletlenül í­rtam, hogy a Cry Free csúcson van, hiszen ezt a dalt is úgy játszották, ahogyan talán csak a Mark II tudta prezentálni, a szájharmonika szólóért pedig külön is jár egy jó pont Attilának. A fergeteges hard rock percek után ismét egy különleges dal, a Picture Within csendült fel, mely nemcsak zeneiségét tekintve, hanem abból a szempontból is egyedi, hogy bár eredetileg férfi énekesre í­ródott, most mégis Kasia prezentálta, méghozzá fantasztikusan. A különleges szerzeményeknek ezzel pedig, még nem volt vége, a második meglepetés ugyanis a szimfonikus nyitánnyal "megáldott" Perfect Strangers volt. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen formába is lehet önteni egy klasszikust, de Jon Lord számára úgy látszik, nincs lehetetlen. A szimfonikus és rock zenekar újabb kitűnő együttműködésének lehettünk szem- és fültanúi, olyannyira, hogy azt gondoltam, ezt már nem lehet tovább fokozni, mert a csúcspontok csúcspontját éljük át. Ám amikor elhangzott Mr. Coverdale és Mr. Blackmore neve, rájöttem, mégis lehet; a 'Stormbringer' album Soldier Of Fortune slágerét duettben, szí­vszorí­tóan gyönyörűen adta elő Scholtz Attila és Kasia Laska. A koncert végére pedig nem maradhatott más, mint a Mester egyik kedvenc dala, a Child In Time. Elnézést kérek a Tisztelt Olvasótól, de erről a nótáról tényleg nem tudok mondani, talán csak annyit, hogy bár jó pár énekesnek beletörne a bicskája, Attila mégis pazar módon hozta a roppant nehéz témákat. Úgy látszik, akárhányszor jön el hozzánk Jon Lord, annyiszor nyeri meg magának a közönséget és zsebeli be az elégedett mosolyokat, ámuló tekinteteket. A tavalyi előadáshoz hasonlóan, ismét álló ovációval ünnepelte a jó háromnegyed háznyi tömeg ezt a briliáns művészt, aki megí­gérte, hogy nemsokára újra találkozunk. Nagyon bí­zom benne, hogy í­gy lesz, mert egy ilyen koncertet mindenképpen látnia kell mindenkinek legalább egyszer az életben. Nincs más hátra, mint tiszta szí­vből gratulálni az este résztvevőinek és bí­zni abban, hogy lesz még alkalmunk újra látni ezt a produkciót. A koncerten elhangzott dalok: Sarabande suite: - Fantasia - Sarabande - Aria - Gigue - Bourrée - Pavane - Caprice - Finale Pictures of Home The Sun Will Shine Again Telemann Experiment Wait a While Lazy Pictured Within Perfect Strangers Soldier of Fortune Child in Time JLT, Szöcske Fotók: TT Köszönet a Livesoundnak!