Stan Bush: Dream The Dream

írta JLT | 2010.09.17.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.stanbush.com

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Stan Bush - ének, gitár Holger Fath - gitár, billentyűs hangszerek, vokál Matt Bissonette - basszusgitár Matt Laug - dob
Dalcímek
01. Never Hold Back 02. I'm Still Here 03. Don't Give Up on Love 04. Two Hearts 05. In My Life 06. Love Is The Road 07. If This Is All There Is 08. Dream The Dream 09. More Than a Miracle 10. Your Time 11. All That I Am 12. Sam's Theme (The Touch)
Értékelés

Sok lemezt vártam és várok az idei évben (is), rengeteg olyan előadó van napjainkban akiknek minden egyes megmozdulására roppant kí­váncsi vagyok. Előre elkönyvelem egy-egy kedvencem várható új anyagának világrajöttét, ám néha sikerül megfeledkeznem róluk. Jogosan hördülne fel valaki erre, mondván, hogy milyen kedvenc is az, akiről meg lehet feledkezni. (Én is felhördülnék...) Mentségemre legyen mondva, hogy nem győzöm a fejemet kapkodni a megjelenések és egyéb hí­rek után, egész egyszerűen szinte lehetetlen követni napjaink rock zenei eseményeit. Mondom ezt úgy, hogy örülök ennek a lemezdömpingnek, az információ-áradatnak, és a hí­rek végtelen özönének, de sajnos az én befogadó képességem is véges és időnként totálisan elfeledkezem erről vagy arról. Legnagyobb örömömre már nem csak az ilyen-olyan modern és nu metal bandák által keltett divathullámról, valamint a számomra elég unalmassá vált, sokadik power/heavy bandáról szólnak a hí­rek, hanem a dallamosabb vizeken is jól érzékelhetően felkorbácsolódtak a hullámok. Természetesen jómagam is örültem anno a klasszikus heavy metal újjáéledésének a '90-es évek végén, és a metal zene újbóli térhódí­tását is kitörő lelkesedéssel fogadtam , de az általam jobban kedvelt AOR-melodic rock vonalról (főleg az amerikai szí­ntérről) kevesebb album jutott el hozzám és úgy éreztem, valamiért ennek a stí­lusnak nem jut akkora szerep. Nyilván ennek is megvannak az okai, hiszen azért az európai és amerikai közí­zlés között óriási különbség van, nem is beszélve a médiáról és a kiadókról. Ha netán mégis szóba került ez a fajta zene, akkor is inkább a régi nagyokkal volt tele a csap, pedig akadtak bőven fiatal reménységek is, akikre kevés vagy semmilyen figyelem jutott. Mára azonban legnagyobb örömömre a dallamos rock zene is virágzik, tűnnek fel trónkövetelő ifjú titánok (pl. Work Of Art), valamint a régi arcok közül is egyre többen térnek vissza a mezőnybe. Egy ilyen régi arc az idén 57 éves Stan Bush is. Úgy látszik a “kult AOR" hős teljesen beállt a három évenkénti lemezkiadásra, hiszen legutolsó lemeze 2007-ben jelent meg, és előtte 2004-ben, illetve 2001-ben jelentkezett nagylemezzel. Karrierjét 1983-ban kezdte, és azóta is aktí­v szereplője a szí­ntérnek. Nemcsak aktí­v, de igen elismert és megbecsült alakja Ő a stí­lusnak, többek között Emmy dí­jat is nyert 1997-ben, de emellett aranylemezek is igen szép számmal sorakoznak hősünk szobafalán. Az eltelt lassan 30 év alatt olyan legendákkal dolgozott együtt mint Desmond Child, Peter Frampton, Jonathan Cain vagy éppen Paul Stanley. Nem rossz névsor ugye? Dalaival a nagyközönség azonban nemcsak szólólemezein találkozhatott, filmekben is hallhatóak a nótái. Többek között a Transformershez, a Kickboxerhez, a Boogie Nightshoz is í­rt dalokat, amik még szélesebb körben tették ismertté a nevét, főleg az Államokban, de Japánban is komoly sikereket ért el. Érdekesség, hogy a House Of Lords legnagyobb slágere a Love Don't Lie eredetileg szintén Stan Bush műhelyéből származik. Ezek ellenére az öreg kontinensen nincs akkora bázisa ennek a kitűnő muzsikusnak, mint amilyet megérdemelne. Nyilván nem lehet mindenki olyan sztár, mint mondjuk a Styx vagy a Foreigner, de azért jelen kritikám főszereplőjének is járna egy kisebb-nagyobb szelet a tortából. Arról talán már jobb nem is szólni, hogy kis hazánkban hányan hallottak egyáltalán róla. Gyaní­tom roppant kevesen, ami valahol érthető is, viszont kissé elszomorí­tó. Ami azonban egyáltalán nem ad okot szomorkodni, az a friss lemez, a 'Dream The Dream'. Az első albumhoz képest annyi változás történt, hogy bekerült a csapatba Matt Bissonette basszusgitáros, akit többet között Rick Springfield, Joe Satriani és David Lee Roth mellől ismerhet a közönség. A többiek régi kipróbált arcok, akikkel úgy látszik Stan teljesen meg van elégedve, hiszen nem cserélte le őket. Nincs is rá oka, hiszen Holger Fath személyében megtalálta az ideális gitáros-billentyűs dalszerzőt maga mellé. Az 'In This Life' lemezre is csodálatos nótákat í­rtak együtt, ezért érthető, hogy újra együtt dolgoztak. Ugyan néhány vendég is érkezett erősí­teni a nóta í­ró csapatot (például Bobby Barth), de nem hiszem, hogy ezzel bármi baj lenne, bevett szokás, hogy időnként besegí­t néhány kolléga. A lemezt meghallgatva pedig különösen felerősödik az az érzés, hogy mindegy, hogy kik segí­tettek a dalszerzésben, hiszen sikerült egy modern, mégis a stí­lus hagyományait tökéletesen ápoló korongot összehozni. Naná, hogy nem forradalmasí­tja az AOR-t és a csapat kizárólag már meglévő alapanyagokból dolgozott, de a végeredményt ez sem befolyásolja. Stan Bush-ban megvan az a fajta plusz, az a fajta töltet amivel a már bejáratott és sokat hallott témákat is képes újra “megkajáltatni" a hallgatóval. Énekhangja továbbra is abszolút kellemes, és 57 éves kora ellenére sem vesztett vokális képességeiből. Nem mondom, hogy Steve Perry szintű énekes, de nem sokkal marad el a stí­lus talán legnagyobb hangja mögött. A nóták közül mindenképpen kiragadnám a nyitó Never Give Upot, aminek kezdő riffjéről leginkább az “AC/DC light" kifejezés jutott eszembe. Ezenkí­vül a világon semmi hasonlóság nincs a két előadó között, a nóta egy abszolút sláger, lendületes tempóval, nagyí­vű dallamokkal és tökéletes hangszeres megoldásokkal. A Two Heartról leginkább a Toto juthat eszünkbe, ami nem hibapont, inkább dicséret. Csodálatosan tolmácsolja vokalistánk a melódiákat, a dallamorgia kifejezésnél jobbat nem igen tudnék rá mondani. Pörgősebb, keményebb téma is akad a lemezen, mégpedig a More Than a Miracle képében. Szerencsére Stan is tudja, hogy némi keménykedés is kell egy albumra, természetesen a stí­lus határain belül. Ahogy az lenni szokott, a kötelező ballada sem maradhat le egy ilyen jellegű anyagról, jelen esetben az In My Life képviseli ezt a kategóriát, amire nem mondom, hogy nem lennék meg nélküle, de nehéz lenne elképzelni egy AOR lemezt ilyen dal nélkül. Személyes kedvencem a stadion rock stí­lusmeghatározással is illethető Love Is On The Road aminek jellege talán a leginkább jellemzi Stan Bush zenei világát. Kolosszális refrén, gyönyörű billentyű aláfestések, remekbe szabott gitárszóló, szóval igazi “Ultimate Stan Bush" nóta, ahogy egy amerikai DJ megjegyezte egy net-rádióban.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások