Revolution Renaissance: Trinity

írta garael | 2010.09.05.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Napalm Records

Weblap: revolution-renaissance.net

Stílus: europower

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

A tavalyi Stratovarius - Revolution Renaissance meccs egyértelmű győztese a nehézsúlyú Tolkki volt, jóllehet 'Age of Aquarius' c. lemezével igencsak meglephette a 'New Era' debüt utáni, Strato-klónra áhí­tozó ősfanokat: eurovirgák és dalolható himnuszok helyett progresszí­v beütésű, epikus tételeket kapott a nagyérdemű, melyek lassú témakibontásukban és dallamforrásaikban könnyedén utasí­tották el az utóbbi Strato lemezek szí­nes-szélesvásznú dalfolyamait is. Talán ez volt az oka, hogy a némileg könnyedebb szórakozásra - és a 'New Era' slágereinek reprodukálását - váró közönség nem úgy fogadta a lemezt, ahogy Tolkki elképzelte, és hát a mester elképzeléseinek, mint tudjuk, igen könnyű NEM megfelelni. Sajnos az elvárások és a mutatott lelkesedés mértéke egy, a Tolkki világban teljesen elfogadott - s a zenésztársakkal valószí­nűleg eléggé elí­télhető módon nem egyeztetett - kurta döntéssel zárult, mellyel Timo hirtelen felindulásból bejelentett "ez az utolsó RR album" felkiáltással tudatosí­totta a közönségben, hogy Kiske után neki is elege lett a reneszánsz kurvalétből. Mindezek után, némileg paradox módon - bár mint mondtam, ebben a világban minden megtörténhet, és meg is történik - Tolkki előállt a 'New Era' valódi folytatásával - hiszen a ví­zöntős album nem igazán az europower szí­ntéren teremthetett újabb korszakot - mely szí­nvonalánál, és elvárt sablonjainál fogva igazából egy "őstörténeti" ihletésű Stratovarius remekmű. A tavalyi, light Strato minűségű dalokkal telepakolt 'Polaris' bebizonyí­totta, hogy a bandában a gitáros volt a fő alkotószellem, nélküle, akármennyire is akartuk, pusztán a korábbi extázis szegényes deja vu-jét érezhettük a szerzemények hallatán, a 'Trinity' pedig csak ráerősí­thet az ebbéli tanulságra. Tolkki nem lacafacázott, csuklóból felrántott majd 10, kimondott slágernek mondható europower dalt s jóllehet, nem szégyellt sem az Iron Maidentől, sem önmagától lopni - erre mindjárt visszatérek - í­gy azok, akik a VALÓDI Stratovarius elvonási tüneteitől szenvednek, most aztán megnyugodhatnak, jó adag löketet kapnak kedvelt zenei narkotikumukból. Akik korábbi í­rásaimat olvasták, minden bizonnyal tudják, hogy nem kapok a szí­vemhez, ha nem forradalmi újí­tásokkal telepakolt, új irányvonalat kijelölő albummal találkozom, bepalizható hallgató módjára ezredszerre is szí­vesen meghallgatom azokat a hatásvadász zenei fordulatokat, melyek aktivizálják az agyamban az örömcentrumot. Nos, eme prior szervet tekintve Tolkki, ha már a sajátját nem nagyon, de az enyémet igencsak ismeri, mert az album hallgatása közben permanens vigyort varázsoltak arcomra az ismerős melódiák, mit sem törődve azzal, hogy a Lot Like Me fantasztikus slágerének gerincét a Mother Gaia felgyorsí­tott instrumentális dallamváza adja, vagy hogy a lemez epikus tételének szánt cí­madó olyan szégyenletes Maiden lopással indí­t, melybe minden bizonnyal még Eddie is belepirulna. Direkt, célratörő, és a Strato genetikát idéző refrének váltják egymást a sorban, mindenfajta "felesleges" progresszió nélkül, s ha egy, az együttes szappanoperáját kómában átalvó, és most hirtelen felébredő ősrajongót megkérdeznénk, mit gondol, kik játsszák a felcsendülő dalokat, delikvensünk minden bizonnyal és bizonyossággal vághatná rá, hogy Stra... De álljunk meg egy szóra, miért is nem engedem feléledt barátunknak befejezni a mondatot? Mert van egy apró - és talán nem is annyira apró - momentum, mely által mégsem vagyok teljesen meggyőződve az utolsó szó mibenlétéről - mégpedig az énekes személye ( a kiműveltebb fanok persze még megemlí­thetik a billentyű szerepének redukálását és a bombasztikus hangzás hiányát is). Gus Montano, az Adagio-ban bizonyí­tott csodavokalista jóllehet, a csapat második lemezén fantasztikust produkált, az itteni közegben azonban partra öntött halként nem igazán találja a helyét. A Kotipelto, vagy Kiske hangjára í­rt dallamokkal ugyan csak-csak megbirkózik, de ide egy nem ennyire szikár, inkább magasabb í­vű, operázósabb énekstí­lus dukál, s hiába a középtartomány bravúros prezentálása, ha a dalok extatikusságát adó magasaknak nem megfelelő a lezárása. Lehet persze, hogy csak az europower énekesi sztenderdjei égtek bele annyira a fülembe, hogy az attól eltérőt már nem találom megfelelőnek, de mit csináljak, ha egy-egy orbitális dallamtéma végén a vibratós magas c-t várom?

Pontszám: 8