Communic: Waves of visual Decay

A Communic nevű norvég prog-power metál banda, - melyet 2003 márciusában alakított a gitáros-zeneszerző-énekes Oddleif Stensland és a dobos Tor Atle Andersen – kellemes meglepetésként szolgált 2005-ös albumával. A Conspiracy In Mind furcsa keveréke volt a Nevermore-nak, Symphorce-nak, és a Wuthering Heights-nek: a Nevermore-tól a komplex, borult súlyosságot, a Symphorce-tól a szárnyaló dallamokat, a Wuthering Heights-től pedig a soktémás komplexitást, és a folkelemek hangsúlyozását hozták. A zene jellegzetesen skandináv , az északi hűvössége és mélabúja ráült az egész albumra, furcsa, komor és sötét világot teremtve. A számok maguk igen bonyolultak, összetettek voltak, rengeteg témából álltak, ennek ellenére mégsem mondhattam nehezen befogadhatóknak őket. Egyrészt a csodálatos dallamok miatt, melyeket gyakran akusztikus részekben vezettek elő, másrészt a tempó általános fenséges hömpölygése által (emiatt néha éreztem egy kis Candlemass párhuzamot is). Bár voltak a dalokon belül kemény power zúzdák, azért a számok nagyrésze lassú bólogatós, vagy kissé pszichedelikus hatásban íródott. A témák azonban olyan változatosan váltották egymást, hogy nem volt lehetőség elunni az egyébként igen hosszú számokat : ahogy megpihentünk egy-egy elszállósabb, akusztikus részben, rögtön jött egy headbangelős power kétlábdobos téma. Jóllehet a szaksajtó Nevermore klónnak kiáltotta ki őket, én azonban az általuk játszott zenét – ha lehet így fogalmazni- sokkal panteisztikusabbnak éreztem, az akusztikus, elszállós – és egyértelműbb, hagyományosabb- dallamok jobban megidézték az északiak természet-viszonyát , mint a Nevermore gyakran techno-hideg, „őrültebb” világa.

Mi változott az új albumon? Talán nem szentségtörés, ha ezt írom: SAJNOS sikerült egy valóban Nevermore „fekvésű” lemezt készíteni. Hogy miért sajnos? Mert egyrészt nem szeretem az említett bandát (ez volt a szubjektív része a dolognak), másrészt viszont a kapott mű nem tudta megközelíteni a nagy példakép által felállított színvonalat.

A debütalbum igazi erejét alkotó akusztikus szárnyalásokra a lemez-címadó számáig kell várni, az első négy szám olyan, mint valami gyengébb énekkel feljátszott Nevermore B side.A Waves of visual Decayban végre előkerülnek a folkosabb dallamok, itt meg is tudják mutatni a fiúk, hogyképesek elszakadni a Nevermore-kliséktől , ám a témák itt sem olyan változatosak, mint az első lemez maratoni számainál.

A színvonalat azonban ezek után sem tudják megemelni: a My Bleeding Victim Symphorce utánérzése sajnos gyenge dallamot takar, és a zárószám ismételt folkosabb hangulatai sem tudják megmenteni a hallgatót az unalomtól.