Tony Harnell And The Mercury Train: Round Trip

írta TShaw | 2010.08.07.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.myspace.com/tonyharnellonline

Stílus: AOR/Acoustic Rock

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

Megesik néha szegény veterán rockerrel, hogy a sokadik lemez után kezdi kicsit megunni a szokásos kliséket, zenei megoldásokat, a gitár fémes hangját, a dupla lábdob dobogását, vagy az éles hangú szinti futamok zúgását. Ilyenkor kerül elő az akusztikus gitár, esetleg szinti helyett a vonósok, lábdob helyett a csörgődob, aztán bekerül a lejátszóba néhány folk és jazz album - és ez mind ugyan úgy igaz a zenészekre, mint a zenehallgatókra. A meglévő, slágeres dalok teljesen újszerű és extrém átértelmezésével és átdolgozásával utoljára a Helloween próbálkozott, és lám, sikerült is vele egy hatalmas pofont adnia a hallgatóknak (bár nekem speciel tetszett az anyag). Ahogy tí­z-húszévente a Helloween metalarcai is belefáradnak a metalba, úgy 2010-re Tony Harnell, a TNT zseniális énekese is megunta az életét, és megannyi amerikai AOR/Hard rock előadó példáját követve akusztikus gitárt ragadott, hogy saját dalai közül néhányat alaposan átdolgozzon. Az alapötlet kiváló - az amúgy is már majdnem AOR kategóriába lógó TNT nótáit akusztikus környezetbe helyezték, néha halk elektromos-gitár támogatással, női háttér-vokálokkal (Amy Harnell személyében, aki hirtelenjében a legdögösebb rockerfeleség is lett a szememben), egynéhány dal esetében pedig a bluegrass jellegzetes ukuleléjével próbálták minél inkább amerikai folk-szerűvé varázsolni dalaikat. Alapvetően az í­gy átdolgozott dalok rettentően csábosak és csinosak lettek. Érettséget mutatnak, jóval inkább passzolnak ezekhez a meglett emberekhez, mint a régi slágerek, még annak ellenére is, hogy alapvetően ugyan azokról a szerzeményekről van szó. Kifejezetten jól sikerült dal lett a 10.000 Lovers, ami jazzes, talán már kicsit funkys ritmust kapott, a fájdalmas, kizárólag akusztikus gitáron előadott Northern Lights, valamint az albumzáró Anywhere But Here, ami alapritmusával és énektémájával akár még egy alter banda jobban sikerült slágereként is megállná a helyét. Érdekes és kellemes hallgatnivaló a rövidke a capella szerzemény, a Down To The River To Pray, valamint a gyönyörűséges Alanis Morisette feldolgozás, a Uninvited, és a legelszálltabb dalocska, a bluegrass nótává avanzsált Satellite. Csalóka pillanatként csak a Lonely Nights emlí­thető meg, aminek a kemény dobtémája megmaradt, í­gy a dalból nem sikerült kiölni a dögöt - úgy érzem, hogy egy normális TNT lemezen sem lenne túlságosan zavaró ez a szerzemény. A Shame cí­mű dal azok számára lehet érdekes, akik kedvelték Sandi Saraya énekesnőt, hisz itt ő is megjelenik, mint vendégszereplő. Ez az album tehát jó. Főleg akkor, ha az ember már tényleg forró ólommal öntözné meg a füleit a sokadik kemény riff, metal-sikoly, vagy komolyzenei rajongást feltételező gitárszóló után. De ha éppen nem ebben a stádiumban vegetálnánk a régi Simon and Garfunkel CD-inket szorongatva, akkor is bőven megéri meghallgatni ezt az albumot. Tony Harnell remek énekes mind a mai napig, a 'Round Trip'-re felpréselt dalai pedig kedvesek, minőségiek, igényesek, egyszerűen süt róluk, hogy nem egy tucat-lemezről van szó, hanem egy örömmel elkészí­tett anyagról. Lehet, hogy egyesek szerint kiherélték ezeket a dalokat, de ahogyan a Helloween évfordulós lemezét sem volt kötelező megvenni és szeretni, úgy ezt sem az - éppen csak nem éri meg elmenni mellette, ahhoz túlságosan jó ez az 51 perc nagybetűs ZENE.

Pontszám: 8