Extreme: Take Us Alive DVD (olvasói értékelés)

írta meszo | 2010.07.23.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.extreme-band.com

Stílus: funk rock/metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Manapság rengeteg, a kilencvenes években feloszlott zenekar visszatérését élvezhetjük. Ezek a zenekarok annak idején, az esetek többségében az irántuk egyre lankadó érdeklődés miatt döntöttek úgy, hogy leteszik a lantot. Az érdeklődés hiánya pedig az akkoriban hirtelen betörő, és veszedelmesen pusztí­tó grunge névre hallgató divathullámnak tulajdoní­tható, amelyet egész biztosan e sorok olvasói közül is rengetegen megátkoznak. Azonban mára e hullám leapadása már lehetővé teszi az egykor feloszlott zenekarok reunionját, amelyet egyre többen ki is használnak... E kis bevezetőm után viszont már rátérek í­rásom konkrét tárgyára, az Extreme e ropogósan friss DVD kiadványára. Bevezetőmben emlí­tett zenekarok táborát erősí­ti ez a banda is. A zenekar 1995-ös Waiting For The Punchline cí­mű albuma után oszlott fel, és egészen 2008-ig felhagyott az új kiadványok készí­tésével, illetve az aktí­v zenekari működéssel. 2008-ban viszont Saudades da Rock cí­mre keresztelt, bivalyerős visszatérő albumukkal örvendeztették meg a nagyérdeműt, amely után e beharangozott DVD-t is nagy várakozás előzte meg. Azt már hallottuk, hogy a fiúk dalt í­rni nem felejtettek el, és természetesen zenélni sem, de, hogy vajon élőben is ilyen jól működnek-e, és hogy miképpen szólalnak meg a régi dalok, erre adja meg a választ jelen í­rás tárgya, a Take Us Alive cí­mű koncertkiadvány. Jómagam is nagy izgalommal helyeztem a lejátszóba a DVD-t, amelynek jól megtervezett menüjéből egyből elindí­tottam a "mozit". Mi más is nyithatna egy Extreme koncertet, mint legsikeresebb, Pornograffiti cí­mű albumuk nyitódala: Decadent Dance. Már itt látszik, hogy remek kiadvánnyal van dolgunk. A zenekarból süt az energia, már az első dalnál is nehéz ülve maradni. A tökéletes nyitás után még tökéletesebb folytatás következik az új album egyik dala, a Confortably Dumb képében. A dal csakúgy, mint a lemezen, földbedöngölő. A szí­nvonal pedig végig állandó marad, és mi csak elégedetten szemlélhetjük, ahogy a zenekar lemezminőségben szólaltatja meg a dalokat, ez pedig egy igen jól megválasztott műsorral párosul, amelyben a régi slágerek, és a friss szerzemények egyformán megállják a helyüket. Annak ellenére, hogy egytől egyig zseniális zenészekkel van dolgunk, nem találunk unalmas bűvészkedéseket. Ugyanakkor a tagok mindannyian lehetőséget kapnak, hogy megcsillogtassák fantasztikus képességeiket. Csak Nuno Bettencourt teljesí­tményéről hosszú oldalakon keresztül tudnék í­rni. Játékát hallgatni,és nézni egyaránt élvezet, amit itt (és persze az összes albumon) lejátszik, elképesztő. Egytől egyig jól felépí­tett szólóiba olyan elképesztő sebességű tekeréseket csempészik bele, amelyre csak a legnagyobbak képesek. Ő pedig egészen biztosan közöttük van. Káprázatos tudása mellé hihetetlen lazaság párosul, amelyet folyamatosan megfigyelhetünk. Azon még csak túlteszi magát az ember, hogy barátunk a nem éppen egyszerű riffek biztosí­tása mellett tökéletesen vokálozik, na de azt a "megalázó" tényt már tényleg nehéz megemésztenie egy zenésznek, hogy miközben az It's A Monster cí­mű dal szólójának arpeggio halmazát játssza, Pat Badger basszusgitárossal beszélget (!)... A hab a tortán pedig, hogy ezt az elképesztő virtuozitást zongorán ugyaní­gy képes bemutatni, ezt a Ghost cí­mű balladában teszi meg. Úgy gondolom, hogy ilyen kaliberű zsenialitásra már tényleg születni kell. Persze nem csak Nuno Bettencourt teljesí­tménye okoz meglepetéseket. A zenekar énekese, aki egyben Nuno állandó szerzőtársa, Gary Cherone szintén remekel, és ezt annak is el kell ismernie, aki nem rajong az énekes hangjáért. Mert az innen egyértelműen kiderül, hogy hősünk hangja semmit sem kopott. Néhol ugyan egy kicsit spórol a magasakkal, de ez nem azért van, mert azok elfogytak volna. Persze nem túl férfias szí­npadi mozgása már kevésbé tartozik a pozití­vumok közé, de ugyanakkor egy szimpatikus frontembert ismerhetünk meg személyében. Pat Badger basszusgitáros szintén remek hangszeres képességek birtokosa, amely itt is kiderül, és, ami külön meglepetés, hogy emellett remekül énekel is. Emellett ő is gitáros kollégájához hasonlóan hihetetlen lazasággal vezeti elő tudományát. Szintén kiemelkedő teljesí­tményt nyújt a zenekar dobosa, Kevin Figueiredo. Bevallom, semmit sem tudok az ifjú muzsikus múltjáról, azonban, amit itt bemutat, az több, mint meggyőző. Úgy gondolom, hogy abban a lendületben, ami a zenekart jellemzi, neki is nagy szerepe van. A műsort már feljebb dicsértem, ennek egyik különleges pillanata Nuno Bettencourt Midnight Express cí­mű magánszáma, amelynek latinos lüktetését remekül alapozza a kiváló ritmusszekció. Az anyag cí­madó szerzeményének előadása az egyik fénypont, ahol mindenki megcsillogtathatja tudását, és a végén Gary Cherone kitartott hangja teszi fel a pontot az i-re. A magas szintű muzsikálást a zenekar némi humorral még szórakoztatóbbá teszi. Ilyen például, amikor Nuno a Get The Funk Out helyett a He-Man Woman Hater cí­mű dalba kezd bele, és Pat Badger állí­tja meg. Persze egy ilyen baki nyilván nem lehet véletlen egy koncertfelvételen... A DVD kép- és hangminőségét csak dicsérni tudom, a Frontiers kiadó egyértelműen fejlődni látszik. A hangzás tökéletes, és az operatőri, illetve rendezői munka is dicséretre méltó.

Pontszám: 10