Jackyl: When Moonshine and Dynamite Collide

írta TShaw | 2010.07.22.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: 

Weblap: http://www.jackyl.com/

Stílus: Hard Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jesse James Dupree - ének, gitár Jeff Worley - gitár Roman Glick - basszusgitár Chris Worley - ütősök
Dalcímek
01 Loads of Fun 02 I Can't Stop 03 She's Not A Drug 04 My Moonshine Kicks Your Cocaine's Ass 05 Get Mad at It 06 The Overflow of Love 07 When Moonshine and Dynamite Collide 08 Just Like a Negro 09 Deeper in Darkness 10 Freight Train 11 Mercedes Benz 12 Full Throttle
Értékelés

Váltóáram és metal összerázva, fűszerve... izgalmasnak hangzik, főleg, ha egy olyan kultikus banda tálalja, mint a Jackyl. Az 1992 óta létező hí­res-hí­rhedt csapat most érkezett el nyolcadik stúdióalbumához, és Jesse James Dupree kompániája nem hazudtolta meg önmagát. És most nagyon úgy áll a helyzet, hogy ez a mocskos rock and roll a maga poros megjelenésével elnyeri a tetszésemet. Ez javarészt annak köszönhető, hogy ez az album piszok vicces. Egyfelől, a banda saját magát sem veszi egészen komolyan - ha í­gy tenne, akkor még viccesebb lenne, de csak úgy, mint a Szintiboy nevű szintén kultikus képződmény. Másrészt, az olyan dalok, mint a My Moonshine Kicks Your Cocaine's Ass semmi másra nem jók, csak arra, hogy hangosan üvöltessük őket a kocsiban egy forró nyári napon, esetleg mp3-on hallgatva, városi séta közben, hogy igazán nagymenőnek érezzük magunkat. Azonban a poénnak is van határa, és a szintén kultikus státuszban álló Mercedes Benz cí­mű Janis Joplin klasszikus Jesse által előadott verziója nem úgy sül el, ahogyan el kéne neki... Ja, amúgy a zene nagyon állat! A nyitódal Loads Of Fun például még elég AC/DC-s, és elsőre talán az énekes "csodálatos" orgánuma is hajaz a megboldogult Bon Scottra, de Jesse képes annyira egyedien kezelni a hangját, hogy ez a hasonlóság ne tűnjön puszta maní­rozásnak. A tisztának éppen nem nevezhető gitárokon is érződik, hogy itt nem az ausztrálok koppintásáról van szó, sokkal inkább a mocskos rock saját, amerikai verziójáról. Rögtön a folytatásban (I Can't Stop) kapunk a nyakunkba egy olyan basszustémát, ami után minden rocker meg fogja nyalni az ujjait, mindezt pedig fűszerezi a húzós gitárfutam és szóló... igen, az I Can't Stop a legdögösebb darab az albumról. Ugyan ez a dög köszön vissza a zárótételben is, bár ott inkább a ritmusgitár kelti fel az ember figyelmét. Érdekes pillanata az albumnak a Deeper in the Darkness, ami már korábban is szerepelt a banda egyik élő lemezén, és kicsit talán letisztultabbnak is tűnik a többi számnál. Szintén figyelemfelkeltő darab a Just Like A Negro, vagy az általam elsőre balladának vélt When Moonshine and Dinamite Collide. Alapjaiban tehát ez tényleg egy jó lemez, de van negatí­v oldala is, amit ugyan elnézek neki, de felemelgetni azért felemlegetem. Először is a humorfaktor, ami nyilvánvalóan magas, de... hát, ez az, néha túl magas. Jó érzés ilyesmit hallgatni, de csak egy ideig, utána a sok egyforma dal miatt menthetetlenül belefullad az unalomba. Ha nem lenne a tökös Full Throttle a végén, második hallgatásnál biztos nem mentem volna végig a lemez összes dalán. A másik negatí­v pont maga Jesse James Dupree. Egész egyszerűen idegesí­tő hosszú távon, ripacsnak tűnik, különösen a Mercedes Benz alatt, ahol minimum egy kocsma padlóján hempergő részeg cowboy jut róla eszembe - akárcsak Janis Joplinról az eredetiben. Ennyiben tényleg elérte a célját ezzel a feldolgozással.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások