Steel Attack: Diabolic symphony

írta garael | 2006.04.17.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Massacre Records

Weblap: www.steelattack.com

Stílus: power metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Acélék első támadása még 1999-ben ért, mikor az emberiség hanyatlásának lettünk fültanui némi frankó germános, galoppos old school heavy metallal nyakon öntve. Ekkor egy időre eltűntek a szemem elől és csak a 2004-es, Enslaved cí­mű albumukkal bukkantak fel ismét, némi meglepetést okozva ortodox ritmusokat váró füleimnek. A csapat ugyanis az évek hatása alatt némileg felturbózva a támadásokhoz szükséges muní­ciót, a lovas ezredet lecserélte egy gépesí­tett hadosztályra, új vezénylő parancsnokot kinevezve - Ronny Hemlin- elhagyta a régies germános haditaktikát, és igazi angolszász gyökerű, szikár power özönre váltott. Itt aztán nem volt semmi cicoma, erőfitogtató formagyakorlat, ide-oda szaltós ugrabugra, pusztán kemény balegyenesek és hatékony combosok zúzták porrá a hitetlenkedők lelkét. Ehhez járult hozzá az énekes fantasztikus hangereje és hangterjedelme, melyhez talán Ralf Scheepert tudnám hasonlí­tani. A zene ezáltal könyörtelen, lényegretörő powerként dübörgött át rajtam, ám a totális győzelem mégis elmaradt. Hiába voltak a fantasztikus riffek, hiába a kedvenc stí­lusban operázó énekes, hiába a szuperszónikus hangzás, és a remek hangszeresi teljesí­tmény, egyvalami mégis hiányzott: a jó dallamok. A számok rakétaként elhúzva nem hagytak más nyomot, mint némi fülzúgást, és hiányérzetet, a dúdolni való dallamokból eredő zenei frusztrációt. Mindenesetre az énekesi teljesí­tmény, és a riffbombák hatására igencsak vártam a 2006-os év új Steel Attack lemezét, mely végre itt tombol a lejátszómban., üvöltve, mint a palackból kitörni szándékozó dzsinn, melynek azonban a szabadság hí­ján mégsincs elég ereje. Mi változott 2004 óta? Elsősorban a zenei megközelí­tés: a szikár power zúzda-hangzásba ugyanis némi progresszí­v rafinéria is beférkőzött, ám senki ne ijedjen meg: a tökönrugós riffek, és a könyörtelen sikolyáradat ugyanolyan tökéletes erődemonstrációt hajt végre, mint a 2004-es parádé. Talán csak a számok lettek kissé bonyolultabb vonalvezetésűek, nem olyan direkt hatásúak, mint korábban és mintha a billentyű kapna több szerepet, mint az Enslaved-en (nem emlékszem rá, hogy ott volt e egyáltalán): a szinti főleg a középtempós döngöldékben szí­nesí­ti a dallamvezetést. A verzékben gyakran a progresszí­v bandákra is jellemző furcsa törések kavarják meg az egyszerűségre áhí­tozó hallgató lelkét, ám nem olyan mértékben, hogy a művészi produktum öncélúságba váltson. A felsorolt pozití­vumok mellett azonban most is csak azt tudom mondani: nem érzem igazán átütőnek a dallamí­rási képességet, hiányoznak azok a "ragadós refrének", melyek ezt a ravasz prog-brutalitást igazán közel engednék a szí­vemhez. Pedig istókuccse, nagyon szeretném szeretni az anyagot, hiszen az "alapanyag" a legkiválóbbak közül való, de mit csináljak, ha hiányzik belőle a fűszer zamata, mely gasztronómiai csodává avathatja az egyszerű parasztételt is. A dalok összetettek, frankó dinamikai váltásokkal telí­tettek, a riffek a gőzmozdony erejével dörrentik meg a hallójáratok sí­njét, sőt, még azt sem mondhatom, hogy monoton az anyag, a dallamok a progresszivitásnak köszönhetően nagyobb teret kapnak, mint korábban, de ezek vagy annyira rafináltak, hogy nem érik el nálam hatásukat, vagy csak az én fülem van jobban ráhangolva a populárisabb melódiákra.(talán ha több olyan dalt í­rtak volna, mint a tényleg telitalálat Haunting...)

Pontszám: 7.5