Molly Hatchet: Justice

írta TShaw | 2010.07.15.

Megjelenés: 2010

Kiadó: SPV

Weblap: http://www.mollyhatchet.com/

Stílus: Southern Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Én azt mondom, southern rock, te rávágod, hogy Lynyrd Skynyrd, aztán el is evezünk más vizek felé, mert ez a stí­lus már igen hosszú ideje másból sem áll, csak önismétlésből (igaz, tavaly a Lynyrd Skynyrd azért nagyot alkotott). Végső soron, talán már több évtizeddel ezelőtt is az volt, unalmas amerikai hazafiasság, amit pont a feelingessége miatt kedvelnek az emberek - ám ha kicsit változtatni akarsz a formulákon, már ki is irtod azt a jellegzetes hangulatot, ami a Freebirdből, vagy a Travelin Men'ből árad, nem is beszélve a Sweet Home Alabama cí­mű csodáról. De azért van egy Molly Hatchet nevű banda, ami még mindig nagyon jól érzi magát a bőrében, és 2010-ben sem riad vissza egy í­zig-vérig déli rockzenét tartalmazó album kiadásától. És ezt bizony nagyon jól teszi... Eleve ott a jellegzetes lovagos borí­tó. Megtévesztő, nem éppen cowboy rockot í­gér, de ez már hagyomány a zenekar történetében, és egyfolytában arra ösztökél, hogy a többi CD között megtaláljam neki azt a helyet, ahol a legjobban látszik. De a dí­szí­tés másodlagos, nézzük meg a zenét... A zene az déli rock. Hamisí­tatlan, zongorával igen erősen megtámogatott, cowboy hangú, kellőképpen fennkölt és hazafias. Már rögtön a kezdődal, Been to Heaven, Been to Hell is annyira tipikus, hogy nyugodtan szerepelhetne egy Lynyrd Skynyrd lemezen is. Az album legfényesebb ékköve a Fly on Wings of Angels, ami az első másfél percében lehetne akár stadion rockerek himnikus dala is, de amint belép a zongora és a jellegzetes énekhang, már helyben is vagyunk. Gyönyörű dal, ehhez kétség sem férhet. Fennkölt és hosszú, de egyértelmű gitártémák; szintetizátoros, könnycsepegtető háttérbúgás; gyermekhang az elején... egy gigantikus giccspaca, ami viszont kifejezetten jól eshet azoknak, akik szeretik a hatásvadász zenéket. Személy szerint itt borultam térdre az album előtt. Régimódi, lerágott csont, unalmas és amerikaiaknak való? Lehet, de rettentően szép és hangulatos. Ennyi a lényeg, nem kell világmegváltást várni egy ilyen anyagtól... Szintén nagyon jellegzetes pont az albumzáró, szintén jókorára hizlalt Justice cí­mű cí­madó szerzemény, amely a fennköltsége mellett azért is csodás darab, mert az utolsó négy percét akármilyen stí­lusú keményrocker banda elkészí­thette volna, nem sí­r le róla a déli hatás, í­gy sokkal kellemesebb hangulattal zárhatjuk le az albumot. Ha ez a modernizált southern rock, akkor nagyon jól kitalálták az öregek... De van azért kellemetlen pontja is a lemeznek. A Deep Water elejére valahogy bekeveredett egy diszkós szintifutam, amit hamar kigyomlál az ember füléből egy tökös gitártéma, de azért megjegyzi magának a hallgató ezt az ide nem illő, őszintén szólva, röhejes dalkezdést. Szintén furcsán hat a Tomorrows and Forevers cí­mű nóta, ami inkább egy AOR szerzeményre hajaz, éppen csak a jellegzetes orgánum elrontja az egészet. Ezek ellenére is az a jó a Molly Hatchet új lemezében, hogy egyszerre tudja hozni a southern rock legrégebbi és legjellegzetesebb húzásait, azokat a momentumokat, amelyekért egy ilyen albumhoz nyúl az ember, és néhány olyan modern elemet, amivel sikerül az egész anyagot feldobni és frissé tenni, hogy mégse mondhassuk azt: "ez akár egy nyolcvanas évek közepi Lynyrd album is lehetne". Ez pedig egyenlő a győzelemmel.

Pontszám: 8