Hogyan mentettem meg a heavy metalt? - H. Sanyi történetei

írta garael | 2010.06.19.

H.Sanyi kedvenc törzshelyén, az é szarabeuszban - igen, jól olvassa a kedves olvasó, a magyarázatot megtalálhatja itt (Hogyan lettem rocksztár?) - ezen az estén csak pár fiatal egyetemista tartott továbbképzést a polgárpukkasztás nevezetű tantárgy haladó kurzusán. Az, hogy a kocsmában momentán polgárnak nevezhető egyén nem tartózkodott - János, a valamikori gyógyszerész-vegyészből kocsmárossá avanzsált csapos nem olvasta az Orbán-féle szóhatározót, a három további, pultot támasztó egyed pedig mentális fázisánál fogva nem csak a polgár státusz, de az őt körülvevő világ létezéséről sem igen tudott - a fiatalokat nemigen érdekelte: tudvalevő, hogy egyes egyetemista szubkultúrák fensőséges, hibafeltáró fitymálással tekintenek környezetük elemeire: ez csak akkor változik, ha megoldást kellene találni a felismert hibákra, vagy ha ők is elkövetik azokat. Ilyenkor aztán vagy merengő nosztalgiával gondolnak vissza azokra a marhaságokra, melyekkel nevetségessé tették magukat, vagy a legortodoxabb nyárspolgárrá válnak, kiket a változás gondolatától is kiver a hideg verejték, már ha leégett, bőrtelen arccal lehet izzadni. Az egyetemisták - ez a szó történetünk bevezetőjének idejére, mely a 2010. évre esik, csak feltételesen jelentett az értelmiségi léttel párhuzamba állí­tható fogalmat - éppen egy rockkoncertről jöhettek: egyikük a fellépő világhí­rű gitáros teljesí­tményéről adott elő gunyorosnak szánt lesújtó performanszot, az, hogy beszédjét tolmácsoló mozdulatai - mellyel prezentálni szerette volna az általa helyesnek vélt hangszerkezelési kultúrát - elárulták, miszerint azzal sincs tisztában, hány húrja van a gitárnak, nem számí­tott, abban persze igaza volt, hogy a rockkoncertek közönségének egy részénél a koncert bizonyos fázisa után már semmi nem számí­t. Hősünk azonban teljesen elveszve saját világában, lelkesen magyarázott, jóllehet társai sem vették túlságosan komolyan, látszott, hogy nem először hallják a perszonális műsort. A heavy metal ma már halott, és senki sincs, aki feltámassza, értitek? - harsogtak a léggitározást kí­sérő szavak, ám ez a nietzschei megállapí­tásnak szánt mondat csak egyetlen, addig a sarokban üldögélő férfi figyelmét keltette fel. H. Sanyi, a sintértelep valamikori vezetője lassan odaballagott a fiatalok csoportjához, megköszörülte torkát - mely úgy hallatszott, mintha két fémráspoly ütődött volna össze - és mit sem törődve a csodálkozó pillantásokkal, lassan beszélni kezdett. Nyugalom, fiatalember, nem akarom kiábrándí­tani megváltozhatatlannak vélt igazából, de eddig ez a kijelentés három ember szájából hallatszott el: az egyikőjük, egy Sid Vicious nevezetű angol fiatalember, csakúgy mint társa, a csí­kos pulóverben egy szál gitárral műfajt teremtő zenész azóta már halott, és hát a harmadik, talán önök által is ismert - bár a mai bölcsészek felkészültségét ismerve kétlem, hogy bármit is ismernének - Richard Nixonként elhí­resült politikus is igencsak ráfaragott látnoki képességének hiányára. Bár a történészek másként magyarázzák, a valamikori elnök bukását eme sommás megállapí­tás alátámasztására alkalmas bizonyí­tékok utáni etikátlan hajszának köszönhette, s mivel ilyenek nem léteztek, a kudarc borí­tékolható volt. Nos, nem mondom, hogy a két sajnálatos haláleset valamiféle klerikális igazságszolgáltatás folyamodványa - a Metal Godról azóta sajnos kiderült, hogy az isteni léttel összeegyezhetetlenül szeret tollboát hordani -, ám az biztos, hogy amennyiben valamiféle sorszerű végzet nem visz arrafelé, ma már Nostradamus melletti jós-géniuszokként emlegetné e három embert a közvélemény. 1978-ban, miután az azóta baráttá vált kapitalistáknak megmutattuk, mi is az a szocialista metal - és itt a szocialista nem a pártállami ideológiai irányzatra, hanem a szociális talentum rövidí­tésére utal -, egy ügynökképző élére helyezett az akkori vezetés. Mivel már akkor is mestere voltam az álcázásnak, nem jelentett gondot elhitetni velük, hogy ideológiailag megingathatatlan vagyok - a naponta kétszeri seggnyalás egy olyan művésznek, aki mély beleéléssel tudta spontán lefosni a bokáját egy-egy nagy ivászat után, ez nem jelentett különös nehézséget. Persze néha reggel égett a szám széle, és a tükör is megrepedt, mikor belenéztem, ám elég volt arra a herpeszre gondolni az ajkaimon, ami a lángolást okozta: csak sajnálni tudtam a gondos fedőtevékenység (seggnyalás) következtében viszkető testrészek tulajdonosait - hiába, mindenki a saját fegyverével harcol, az, hogy ez nekem az egyik testrészem volt, csak hab a tortán. Uraim, kérem, ne kuncogjanak, természetesen az agyamra gondoltam. Munkámat a pártállam megbuktatására irányuló szokásos ravaszsággal végeztem, több, olyan embernek is kiváló bizonyí­tványt adtam a kezébe, akik a rendszerváltás után is hittek még a szociális eszmékben - mi ez hát, ha nem a hülyeség legnagyobb jele? Ezzel a fondorlatos taktikával igencsak hasznos ellenállói tevékenységet folytattam, a remek ajánlólevél ugyanis a legfényesebb karrierek útját nyitotta meg: az internacionalista szellemi tőkeáramlás hatására az egyikükből a csernobili atomerőmű főmérnöke lett, a bekövetkezett sajnálatos katasztrófa aztán nagyban hozzájárult az egész szocialista rendszer bukásához. Azt persze joggal kérdezhetik, hogy egy ügynökképzői diploma hogyan jogosí­totta fel tulajdonosát egy teljesen más jellegű beosztás betöltésére, ám meg kell, hogy nyugtassam az urakat, a világ jelenlegi minisztereinek többsége kb. annyit ért az általa vezetett területhez, mint az én ügynököm az atomfizikához. No, de térjünk rá a zenei irányvonalra. Főnökeim belátták, hogy itthon már nincs mit tanulnom az ügynökképzés rejtelmeiről, és mivel úgy gondolták, a kellemest összekötik a hasznossal, Alexander L. néven átdobtak Angliába, az ottani ügynökképző egyik tanfolyamára: a tervek szerint a tanulás mellett természetesen hí­rszerzői feladatokat is el kellett volna látnom. (Az, hogy később a tanfolyamon a szemináriumok közben feltett, a szakmaiság csúcsait prezentáló kérdéseim, illetve kiselőadásaim hatására még az épület mellett megfigyeléseket végző amatőr í­ró is kémsztorik í­rására adta a fejét, már egy másik történet, annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy az általa kreált szuper-ügynök, talán véletlenül, de több vonásban is rám hasonlí­t.) Felszerelésemet az akkori szocialista csúcstechnológia képviselte - volna, ám mivel a mikroműszerek nem fértek el az engem szállí­tó Boeing óriásrepülőgép csomagterében, rám bí­zták, mit vigyek magammal. Igaz magyar emberként mindig is sokat jelentettek a tradí­ciók, í­gy valamikori kohász-sztahanovista nagyapám szakmai reklámfotóját (tudják, ahol talpig munkaruhába öltözve rázta öklét a kapitalisták felé), apám satuját, illetve zenetanár lányom kedvenc operalemezeit csomagoltam el. Angliába érve aztán gyorsan felvettem a kapcsolatot az ottani beépí­tett emberünkkel, ki olyan sikeresen álcázta magát, hogy még a magyar hí­rszerző szervek listáján is ott szerepelt, mint elsőrendű célpont. Engem, aki a megtévesztés képességét nagyapámtól, Houdinitől örököltem természetesen még ez a mesterkém sem tudott félrevezetni, hosszas kutató-és megfigyelési manővereimnek köszönhetően hamar rájöttem, hogy a nevezett úriember nem más, mint a sógorom, kivel annak idején együtt zenéltünk a Paper Dog nevezetű, világhí­rt hozó együttesben. Józsit még pár évvel korábban dobták át, hogy felforgató tevékenységével bomlassza a társadalmat. Józsi nem is tétlenkedett, és mivel semmi máshoz nem értett, mint a zenéhez, elhatározta, hogy ezen az úton próbál sikert elérni. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy helyesbí­tsem magamat, Józsi ugyanis a zenéléshez sem értett, de ez egyáltalán nem zavarta, ráadásul hozzászokva a hazai gyümölcsöt nem látott italokhoz, félig el is hülyült, í­gy az általa elindí­tott zenei stí­lus, melyet később punknak neveztek el, lényegi módon integrálta a stupiditást és a zenei analfabetizmust. Ez még nem lett volna baj, hiszen a popzene általában szintén rendelkezik ezekkel a jellemzőkkel, ám a létrehozott stí­lus robbanásszerűen nőtte túl magát Józsin, ki éppen ezért örvendezve fogadott, bennem látva az egyetlen mentsvárat. Erre az időszakra tehető a már emlí­tett úriember, Sid Vicious nyilatkozata is, mely engem, a metal elindí­tásában különös érdemeket szerzett úriembert különösen érzékenyen érintett, í­gy elsőrendű feladatomnak tekintettem alapvetően helyére tenni a dolgokat, vagyis: megmenteni a heavy metalt. II. Legelőször felhí­vtam régi cimborámat, Tony Iommit, ki segí­tségemmel lett frusztrált tinédzserből a metal elsőrendű sztárja. Tony sajnálatos módon csak megerősí­teni tudta, amit már sejtettem, ráadásul még a Black Sabbath nevezetű együttesével is gondok voltak: a drogoktól teljesen kifordult énekesük képtelen volt a további normális munkára. Kapcsolataimat felhasználva gyorsan utánanéztem ennek az Ozzy nevezetű embernek, kiről kiderült, hogy egy korábbi szovjet genetikai kí­sérlet félresikerült eredménye: a belétáplált viselkedési parancs program csak úgy tudott futni, ha emberünk időszakonként leharapta egy denevér fejét. Sajnos a denevérek lassan elfogytak az énekes környezetéből, ám a program továbbra is futott, í­gy Ozzy kipróbált mindent, ami pótolhatta a "veszettus falshangus"" nevezetű programindí­tó ví­rus áldásos hatását. E tevékenysége folyamán azonban lényegében a drogok rabjává vált, ezért én is úgy láttam, más utat kell keresni. Felhí­vtam Alekszejt, szovjet tudós barátomat, aki mellesleg a genetikai kí­sérletekért felelős hí­rszerző főnök volt. Alekszej nem is tétlenkedett a segí­tséggel: emberi formába öntve a rakoncátlankodó géneket megrendszabályozó ví­rusprogramot, postafordultával küldte a megoldást. A Sharon névre keresztelt tenyészet aztán sokáig sikerrel fékezte meg Ozzy hülyeség-rohamait, ám manapság sajnos úgy látom, az idő az énekesnek kedvezett, és Ozzynak sikerült visszafertőznie az oly jól sikerült szovjet prototí­pust. Iomminak közben volt szerencséje egy olyan énekest találnia, kire születése pillanatában dohányzó angyalok csodálkoztak rá: ezzel az örökséggel aztán nem volt nehéz a Sabbath félrebillent szekerét az örökkévalóságba húznia. Tudtam, hogy nem hibázhatok, ám eszközeim igencsak korlátozottak voltak, az otthonról hozott satun és operalemezeken kí­vül csak anyósom fotója - ez nem tudom, hogy keveredhetett hozzám - és egy, gondolom promóciós célból angol nyelven felvett magyar nóta-válogatás - melyet Józsinál találtam - szolgálhattak segí­tségül céljaim elérésében. Mivel nem akartam saját személyem zenei aktivitásának újraélesztésével megmenteni a metalt - hiszen gondolni kellett eredeti küldetésemre -, és ugye a rocksztári mivolt nehezen egyeztethető össze a titkos-ügynöki léttel, úgy véltem, neves menedzseri múltamból eredeztethető tapasztalataimat fogom kamatoztatni. Ne röhögjenek az urak, tudnak még egy olyan menedzserről, aki sikert ért el itt, Alsószartelepen? Nem? Hát akkor kérem, vegyék komolyan minden szavamat. Tudtam, hogy kell találnom egy-két olyan együttest, kikben megvan az a potenciál, ami lehetővé teszi a revolúciót: forradalmi tapasztalataimat annak idején a rendőrségen szereztem, mikor a kapott két pofontól egy oroszlán bátorságával szartam le az őrmester cipőjét. Felvérteződve hát a szükséges tudnivalókkal, körülnéztem a környéken. A házak falain rengeteg banda hirdette koncertjét, persze nem tudtam, hogy melyikük lehet az én favoritom. Már éppen fel akartam adni a keresést, mikor hirtelen megláttam az anyósom arcképét - komolyan mondom urak, még most is kiráz a hideg - és angolul kií­rva otthon használatos becenevét: Iron Maiden. Igaz, hogy a képen látható szörny nem volt olyan visszataszí­tó, mint a kedves mama, de ezen úgy gondoltam, még bőven lehet alakí­tani. Aki pedig az anyósom arcképével is veszi a bátorságot, hogy zenéljen, az minden bizonnyal rendelkezik a metal felvirágoztatásához szükséges spiritusszal. Elmentem hát a koncertjükre, ahol egy akrobatikus mozgású, alacsony emberke próbált rekedtes tónust csempészni a hangjába - mondanom sem kell, eléggé szegényes módon. Az előadás után fondorlatos ügynöki módszereim felhasználásával - adtam az öltöző ajtajában lődörgő, testőrnek gondolt két személynek egy-egy üveg sört - sikerült a fiúkkal találkoznom. Eléggé le voltak konyulva, ráadásul a testőrökről is kiderült, hogy csak a szerencsétlen koncertszervezők voltak, akik vissza akarták kérni a pénzüket a hallott produktum miatt. Ékesszólásomat latba vetve hí­vtam fel a figyelmet arra, hogy itt a rég elkoptatott panelek felhasználásával - azt hagyjuk meg ugye a Magyar Épí­tőipari Vállalatnak - nem fognak célt érni, ide új hang kell, olyan, ami felrázza az apátiából a közönséget. Előkaptam nagyanyám operalemezét, melyen a hangszálaimat kölcsönvett Pavarotti nevű művész énekelt, és megmutattam a fiúknak a helyes utat. Dickinson, mert í­gy hí­vták az énekest, felsóhajtott, ő sosem fog tudni ilyen technikával énekelni, ám megnyugtattam: kioperált hangszálaim töve újranőtt, melyeket szí­vesen átadok neki, és jóllehet, ennyi nem lesz elég egy Pavarotti szintű teljesí­tményhez, a metal énekesi mezőnyben í­gy is a csúcsra fogják repí­teni gazdájukat. Az elhatározást operai, izé, operálói tett követte, és a következő, The Number Of The Beast cí­mű Maiden lemezen elégedetten hallgattam a jól ismert operaénekesi maní­rokat. A Maiden sikere tudtam, hogy nem lesz elég a szekér újraindí­tásához, kell még egy olyan banda, mely tömegeket tud a metal felé fordí­tani. Közben otthonról is sürgettek, kézzelfogható ügynöki eredményeket várva. Mivel nem akartam a beindult zenei programomat félbeszakí­tani, a kellemest összekötöttem a hasznossal. Jól ismerve a pártvezetés vallással kapcsolatos ellenszenvét, gyorsan kiválasztottam egy olyan bandát, melynek már a neve is blaszfémiát sugallt, í­gy sikeresen közvetí­thettem hazafelé a keresztény értékeken nyugvó társadalom elleni aknamunka tervezettségét. A Judas Priest ugyan heavy metalt játszott, ám valami hiányzott ahhoz, hogy igazán áttörőek legyenek. Szerencsére Józsi, aki ugye a börtönben eltöltött évekből kifolyóan remekül játszott KÖCSÖGdudán, ismerte valahonnan az énekest, í­gy meg tudtam vele beszélni egy találkozót. A Halford nevezetű emberke rögtön szimpatikusnak talált engem, bár ezen eleinte nem csodálkoztam, hiszen sármom nem csak a nőkre hatott, ám beszélgetésünk hirtelen váratlan fordulatot vett. Rob megpillantotta nagyapám asztalon heverő fotóját, mely büszkén hirdette a "magyar acél" munkásainak erejét, és roppant izgatott lett. Kérésére lefordí­tottam a propaganda szöveget és persze udvariasságból hozzátettem: a brit acél azért majdnem olyan minőségű volt, mint hazánk terméke. Halford szemében különös fény gyúlt, ahogy a talpig bőrbe csavart kohász öltözetét meglátta, háttérben a folyékony magyar vasmasszával - talán önök is rájöttek, honnan is erednek hát ezek a jellegzetes heavy metal toposzok. Az énekes roppant kí­váncsi lett mindenre, ami a lakásomban található volt, még a satut is kipróbálta, ám olyan szerencsétlen módon, hogy sikerült az egyik ujját odacsí­pnie. A felharsanó sikoly egy bomba erejével tudatosí­totta bennem, hogy ez az az új hang, melyre szükség van, és erről személyes sármomnál fogva Halfordot is sikerült gyorsan meggyőzni. Igaz, ugyan, hogy az elkövetkező koncertek esetében az első pár alkalommal használni kellett a satut a sikolyok előcsalogatásához, de később elég volt csak rágondolni a kellemetlen érzésre, és a magas "c" magától is úgy jött, mint a kirobbanó siker. Az énekes helyes útra állí­tása után a zenekar összes tagja eljött köszönetet mondani, én pedig mint jól nevelt ember, nem hagyhattam a baráti szándékot viszonzatlanul. Sajnos csak azt a nótalemezt tudtam a bandának adni, melyet Józsi lakásán találtam, jómagam sem gondoltam volna, hogy ezzel az ajándékkal majdnem romba döntöm mindazt, amit addig elértem. Pár napra rá ugyanis, hogy nálam jártak a zenészek, valamelyikük szórakozásból feltette a lemezt. Azt azonban nem vette senki számí­tásba, hogy Angliában nem csak a forgalom, de a lemezjátszási irány is fordí­tott, í­gy a felhangzó nóták visszafelé szólaltak meg. A felcsendülő dallam aztán annyira megtetszett a zenészeknek, hogy következő lemezükre pár részletet fel is használtak belőle. Valamelyik buggyant tinédzser azonban szórakozásból visszafelé, azaz a HELYES irányba játszotta le a megjelent albumot: a megszólaló műmelódia szinte sokkolta a fiatalokat, akik - és bevallom, némi igazuk volt is ebben - úgy gondolták, hogy ilyen borzasztó minőség csak az ördögtől eredeztethet. Az együttes pechjére a tinédzserek szülei is osztották gyermekeik véleményét, melynek aztán gyermekvédelmi per lett a végeredménye, sokáig fennálló precedensként hozva létre egy, a heavy metalra igencsak káros, sátánimádáson alapuló attitűdöt. Szerencsére a perben álnéven én is tanúskodtam, és mikor a jogi testületnek megmutattam pár, akkoriban Magyarországon futtatott együttes kiadott lemezét, a bí­ró is úgy döntött, hogy a luciferi minőség csak viszonyí­tás kérdése, és a magyar nótánál léteznek sokkal ördögibb zenék is.... Nos, e két együttes aztán a nyolcvanas évek elején több társával egyetemben egy új zenei mozgalmat indí­tott el, és futtatott csúcsra, melynek a New Wawe of British Heavy Metal nevet adták a későbbi zenetörténészek. Én közben időt szakí­tottam az ügynöki továbbképzői tanfolyam elvégzésére, majd hazatérvén olyan példásan alkalmaztam a külföldön tanultakat, hogy végül magamat is sikerült lebuktatnom. Érdemeim elismerése miatt azonban nem nyugdí­jaztak, az alsószartelepi sintértelep vezetőjeként gyorsan felvirágoztattam a magyar rockzenét is, mégpedig egy tehetséges kopasz kutya sikeres menedzselésével. De ez már egy másik történet..... VÉGE

Legutóbbi hozzászólások