Tipton, Entwistle & Powell - Edge Of The World
írta garael | 2006.04.10.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Manapság a szellemhistóriák reneszánszukat élik a mozikban. Szinte minden hónapban találkozhatunk egy -egy japán filmmel - illetve az amerikai remake változatával - , melyben hosszú hajú, eltorzult arcú fiatal lányok próbálják a frászt hozni a nézőkre, ám napjainkra inkább csak némi fásultságot , mintsem ijedtséget okozva a nagyérdeműnek. Érdekes módon a rendezők nem élnek a sztorikból adódó egyéb lehetőségek kihasználásával: a szellemlét pozitív oldalának felmutatásával, egy "jobbik világ" ábrázolásának lehetőségével. Szerencsére a zenében a "túlvilági lehetőségek" konstruktív módon vannak jelen: a technika által nem lehetetlen, hogy a legendás Nat King Cole lánya duettet énekelhessen édesapjával, vagy hogy Elvis egy elektronikus nótában csillogtassa meg királyi hangját. Ugyanakkor divat újra felfedezni olyan régen elfeledett anyagokat, melyek esetleg csak egy-egy rossz minőségű booklet formájában, vagy még úgy sem kerültek eddig a hallgatóság elé, minőségükben gyakran porig alázva "elkövetőjüket", ám a remaster lehetőségével "új anyagként " növelvén a producerek nyereségét. Persze a hallgató is jól járhat, főleg, ha nem csak rég elfeledett 'dalkezdeményeket'" kap, hanem kiérlelt, ám a fiókban felejtett komplett műveket, melyek hűen idézhetik meg egy korszak szellemiségét, illetve a feljátszó zenészek csodálatos tehetségét. Jelen album tárgya lehetne egy 'túlvilági üzenet' is, hiszen olyan 'all-star' csapat játszotta fel, melyből már csak egy fő van életben. Cozy Powell ugye már múltkor, a Tony Martin szólólemezen is lenyúlt az égből, hogy tehetségével megdobja a régi társ anyagának színvonalát, ám most egy egész lemeznyi szám őrzi zsenialitásának emlékét. Túlvilági társa a The Who legendás basszgitárosa, ki ezúttal egy kissé keményebb, és populárisabb műfajban mutatta meg, hogy öreg ember nem vén ember. A csapat harmadik tagja, a már említett evilági zenész, Glenn Tipton, , Judás papjainak földi helytartója, ki nem csak a gitárpengetést, de a danolászást is felvállalta a lemezen: némi kellemes meglepetést okozva. Maga az anyag még 1996-1997-ben készült, Tipton első szóló kísérleteként, és a világválogatott státusz ellenére nem egyértelmű a teljesítmény. Először is a hangzás. Oké, hogy 1996-ban nem lehetett olyan bivalyerős sound-ot kreálni, mint 2006-ban ám ez a visszhangos felvétel igencsak a nyolcvanas éveket idézi. Maga a zene is mintha innen eredeztetne: a blues alapú nóták néha stadion-rockba mennek át, melyek némi Def Leppard , sőt, tapsos glam feelinggel borítják be - egyébként jótékonyan - az alap blues riffeket. Ebből adódik egyébként az album erőssége is: a dallamok szinte első hallásra együtt dúdolhatóak, és könnyen megjegyezhetőek, jóllehet néha okoznak némi deja vu-t - ám inkább nosztalgiát ébresztve, mintsem ellenérzést. Ami még nem tetszik, a billentyű minimalista szerepe, ami meghatározza a kissé pop/wave-es hangzást, illetve az, hogy a dobon kívül nem érzem, hogy itt bizony a rock nagyágyúi játszanak. A kellemes, ám kissé jellegtelen dallamokban elvész az egyéniség, és ha unalmat nem is, ám csendes kiszámíthatóságot azért okozván az izgalomra vágyó metalhead-nek.
Legutóbbi hozzászólások