Tipton, Entwistle & Powell - Edge Of The World

írta garael | 2006.04.10.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: Rhino Records

Weblap: www.glenntipton.co.uk

Stílus: hard rock

Származás: Anglia

 

Zenészek
Glenn Tipton - Vocals & Guitars John Entwistle - Bass Cozy Powell - Drums
Dalcímek
1. Unknown Soldier 2. Friendly Fire 3. The Holy Man 4. Never Say Die 5. Resolution 6. Searching 7. Give Blood 8. Crime of Passion 9. Walls Cave In 10. Edge of the World 11. Stronger Than the Drug
Értékelés

Manapság a szellemhistóriák reneszánszukat élik a mozikban. Szinte minden hónapban találkozhatunk egy -egy japán filmmel - illetve az amerikai remake változatával - , melyben hosszú hajú, eltorzult arcú fiatal lányok próbálják a frászt hozni a nézőkre, ám napjainkra inkább csak némi fásultságot , mintsem ijedtséget okozva a nagyérdeműnek. Érdekes módon a rendezők nem élnek a sztorikból adódó egyéb lehetőségek kihasználásával: a szellemlét pozití­v oldalának felmutatásával, egy "jobbik világ" ábrázolásának lehetőségével. Szerencsére a zenében a "túlvilági lehetőségek" konstruktí­v módon vannak jelen: a technika által nem lehetetlen, hogy a legendás Nat King Cole lánya duettet énekelhessen édesapjával, vagy hogy Elvis egy elektronikus nótában csillogtassa meg királyi hangját. Ugyanakkor divat újra felfedezni olyan régen elfeledett anyagokat, melyek esetleg csak egy-egy rossz minőségű booklet formájában, vagy még úgy sem kerültek eddig a hallgatóság elé, minőségükben gyakran porig alázva "elkövetőjüket", ám a remaster lehetőségével "új anyagként " növelvén a producerek nyereségét. Persze a hallgató is jól járhat, főleg, ha nem csak rég elfeledett 'dalkezdeményeket'" kap, hanem kiérlelt, ám a fiókban felejtett komplett műveket, melyek hűen idézhetik meg egy korszak szellemiségét, illetve a feljátszó zenészek csodálatos tehetségét. Jelen album tárgya lehetne egy 'túlvilági üzenet' is, hiszen olyan 'all-star' csapat játszotta fel, melyből már csak egy fő van életben. Cozy Powell ugye már múltkor, a Tony Martin szólólemezen is lenyúlt az égből, hogy tehetségével megdobja a régi társ anyagának szí­nvonalát, ám most egy egész lemeznyi szám őrzi zsenialitásának emlékét. Túlvilági társa a The Who legendás basszgitárosa, ki ezúttal egy kissé keményebb, és populárisabb műfajban mutatta meg, hogy öreg ember nem vén ember. A csapat harmadik tagja, a már emlí­tett evilági zenész, Glenn Tipton, , Judás papjainak földi helytartója, ki nem csak a gitárpengetést, de a danolászást is felvállalta a lemezen: némi kellemes meglepetést okozva. Maga az anyag még 1996-1997-ben készült, Tipton első szóló kí­sérleteként, és a világválogatott státusz ellenére nem egyértelmű a teljesí­tmény. Először is a hangzás. Oké, hogy 1996-ban nem lehetett olyan bivalyerős sound-ot kreálni, mint 2006-ban ám ez a visszhangos felvétel igencsak a nyolcvanas éveket idézi. Maga a zene is mintha innen eredeztetne: a blues alapú nóták néha stadion-rockba mennek át, melyek némi Def Leppard , sőt, tapsos glam feelinggel borí­tják be - egyébként jótékonyan - az alap blues riffeket. Ebből adódik egyébként az album erőssége is: a dallamok szinte első hallásra együtt dúdolhatóak, és könnyen megjegyezhetőek, jóllehet néha okoznak némi deja vu-t - ám inkább nosztalgiát ébresztve, mintsem ellenérzést. Ami még nem tetszik, a billentyű minimalista szerepe, ami meghatározza a kissé pop/wave-es hangzást, illetve az, hogy a dobon kí­vül nem érzem, hogy itt bizony a rock nagyágyúi játszanak. A kellemes, ám kissé jellegtelen dallamokban elvész az egyéniség, és ha unalmat nem is, ám csendes kiszámí­thatóságot azért okozván az izgalomra vágyó metalhead-nek.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások