Y&T: Facemelter
írta TShaw | 2010.05.31.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tizenhárom év hallgatás után lemezt megjelentetni nehéz feladat, kicsit talán olyan, mintha a nulláról kellene elkezdeni építkezni. Ha ezt egy 1974 óta létező bandának kell megtennie, az még kegyetlenebb és nehezebb lehet, hisz ki tudhatja, hányan maradtak még meg a régi rajongók közül, vagy kihez kell majd eljuttatni az új hangzást. Sőt, azt hiszem, ilyenkor már az emberi korosodással is meg kell küzdeni, különösen akkor, ha egy vérbeli hard rock legendáról van szó. Személy szerint nem gondoltam volna, hogy az utoljára 1997-ben albumot kiadó Y&T (vagy régimódiasan Yesterday and Today) még megpróbál visszatérni a zenei színtérre, de szerencsére nem nekem lett igazam - úgy látszik, most jött el az idő, hogy az öreg bandák újjáéledjenek. És azt hiszem, az Y&T nagyon jól tette, hogy újra próbálkozott. A banda jelenleg két veterán taggal, és két újonccal operál. Mondhatni, az egykori csapat krémje (Dave Meniketti és Phil Kennemore) most is tökéletesen teljesít a hangszere mögött, ahogyan Mike Vanderhule dobos és John Nymann ritmusgitáros is fantasztikus elánnal csavarja a riffeket. A Frontiers gondozásában megjelent 'Facemelter' egy olyan iparos munka, ami nem fogja megváltani a világot, ellenben dögös hard rockként nagyon jól megállja a helyét. Tizenhárom (egyes verziókon tizennégy) remek nóta került fel a korongra, amiket a tavalyi évben kezdtek el rögzíteni. Klasszikust idézve, nincs bennük semmi cicó, csak dögös húzás és már-már metalos keménység. A Prelude-nek itt sincs éppen sok értelme, ahogyan a hasonló Treat korongnál sem volt az ég világon semmi jelentősége, de hallgassuk csak végig, hogy aztán jöjjön az első osztályú zene. Az On With The Show nálam már első hallgatásra is az egyik kedvenc lett. A megszólalás egyszerű, talán kicsit túlságosan is, de az élményből ez a minimalizmus semmit sem vesz el. Dave Meniketti gitáros valami eszméletlen gitárszólót ad elő a dal alatt, nem is beszélve Phil Kennemore kemény, metalos basszustémájáról. A hangzatos és fülbemászó refrén azonban ellágyítja az összképet, de csak éppen annyira, hogy a dal minden keményebb stílus kedvelőjének fogyasztható és élvezetes legyen. Sajnos a folytatásként következő How Long számomra az album legunalmasabb pillanata is volt egyben, de soha rosszabbat - amúgy pedig a soron következő Shine On megmentette a banda becsületét. Az ezután sorjázott nóták tartják az utóbb említett dal színvonalat, de a kicsit változatosabb Wild Child és az If You Want Me azért üde frissességet adnak a lemeznek. Utóbbi dal egyébként az egyetlen ballada az albumról, és mint ilyen, igazán jól esett újra és újra meghallgatni, azt hiszem, számomra ő az album egyik legszebb pillanata. A Hot Shot és a Blind Patriot kettőse az album kemény vonalát viszi tovább, olyannyira, hogy a Blind Patriot talán az egész album legdögösebb dala lett, amit nagyon szívesen meghallgatnék egyszer élőben. A Gonna Go Blind velük szemben már egy kicsit unalmas, a Don't Bring Me Down viszont újra felkelti az érdeklődést. Az albumzáró One Life bizonyos verziókon az album elején nem túl jó helyen lévő How Longgal cserélt helyet, és azt hiszem, ott jobban is teljesít ez a dal. A sok jó és kellemes dal azonban nem tudja álcázni a banda korát. Ez az album bizony kicsit koros lett, és bár ez nem tesz neki feltétlenül rosszat, biztos vagyok benne, hogy a nagy rajongok néhány esetben szomorúan fognak szembesülni ezzel a ténnyel. Nekem így is tetszett az összkép, és nem látom okát annak, hogy ezt hibának rójam föl. A jó zenész hatvan környékén is jó zenész, és aki a hetvenes és nyolcvanas években olyan jó albumokat tudott letenni az asztalra, mint az Y&T két veteránja, az most sem fog csalódást okozni a vájt fülűeknek.
Legutóbbi hozzászólások