Sabaton: Coat Of Arms

A kapcsolatom aSabatonnal nem indult túlságosan barátságosan. A svéd srácoknak, számomra máig érthetetlen okokból nyalt, gyakorlatilag tövig az ülepébe ragadós, rózsaszín nyelvével a rocksajtó, már a Primo Victoria lemezüktől kezdve. Ez még nem lenne gond, de a felületes ismerkedéseim alapján nem bírtam rájönni, hogy mi bennük a nagy szám, mi a fenétől tekint erre a csapatra mindenki úgy, mintha legalább a power metal csúcsát jelentenék! Gombamód szaporodó, gyakran egészen csőlátású rajongóik megnyilvánulásai pedig tökéletesen elérték, egy idő után a nevük hallatán már a hányinger kerülgetett. Azonban én sem kerülhettem el végzetemet, pár éve megnéztem őket élőben, s noha továbbra is rejtély maradt, hogy a fiatal heavy metal rajongók, meg a szakavatott újságírók mitől zúgtak bele fülig Joakimékba, el kellett ismernem, hogy nem rossz, amit a srácok művelnek. A lemezeik újbóli meghallgatása, illetve újraértékelése után kénytelen voltam belátni, hogy noha klasszikust nem alkotottak soha, albumaik teljesen korrektek, és jó pár remek dallal rendelkeznek. A 2009-es Hammerfall turnés viszontlátásra már alapvetően szimpatikussá vált a csapat, most pedig eljutottunk arra a pontra, amit 3-4 éve még nem gondoltam volna, én írom a beszámolót a legújabb lemezükről.

Nyilvánvaló, hogy nem szeretném pofán köpni magam, vélhetőleg az előzetes ajnározás hatására anno túl sokat vártam ettől a csapattól. Pedig nem kellett volna. Egy standard power metal bandáról beszélünk, akiket igazán remek dallamérzékkel, valamint egészséges egyediséggel áldott meg a teremtő. Élvezhető, fogós zene, remek dallamok, szimpatikus fiatal srácoktól. Mi kell még? A ’Coat Of Arms’ már az ötödik nagylemezük, egyben az első a Nuclear Blastnál. Nagy kiadó, nagy felelősség, bizony, talán minden eddiginél komolyabb volt most a tét, hisz a ’Coat Of Arms’ sokakkal meg fogja ismertetni a csapat nevét. S, hogy miként? Lássuk!

Maradjunk annyiban, hogy a Sabaton nem találta fel a spanyolviaszt. Zeneileg tökéletesen folytatják a kijelölt utat, akik eddig is eksztázisba estek a nevük hallatán, azok ezután sem fogják tudni leküzdeni eme reakciójukat, ugyanakkor haragosaikat nem fogják tudni maguk mellé állítani. Az europower szcénában sikerült egy saját maguk által definiált, nem túl tág, ám kétségtelenül egyedi hangzást kialakítaniuk, melyet mind zeneileg, mind szövegileg tökéletesen aknáznak ki. A Helloween-klón germanizmus, vagy a neoklasszikus virga továbbra sem jellemzi őket (pedig egy-egy, a mostaniaknál picit emlékezetesebb gitárszóló de hiányzik innen...), magasztos, menetelős, epikus, ám német helyett talán inkább az angol/svéd vonalból táplálkozó, dallamos heavy/power metal képviselteti magát a 'Coat Of Arms'-on is. Joakim jellegzetes hangja tudom, hogy van, akinél kiveri a biztosítékot, mégis, mára a csapat védjegyévé vált, akárcsak kiejtése.

A Coat Of Arms, Midway, Uprising daltrió gyakorlatilag rögtön a nyitáskor reprezentálja, hogy miként lehet három különböző tempóban, három igazán kiváló Sabaton slágert alkotni. A magasztos hangulat, valamint az azonnal ható, kitörölhetetlen refrének mindhárom nótát kiválóvá emelik, ennél jobb kezdést véleményem szerint egy rajongó sem képzelhet el. A Screaming Eagles tempója alapján akár még a nagy kedvencem is lehetne, ám valahogy nem áll össze slágerré, és előre is vetíti a lemez gyengeségeit. Noha a lassan hömpölygő, ám hihetetlenül himnikus Final Solution, visszatornázza a színvonalat a nyitó daltrió nívójához, a korong második felétől nem vagyok teljesen elragadtatva. Úgy érzem, vegyül egy kis üröm is az örömbe ezúttal. Picit, mintha fáradt lenne az anyagnak ez a része. Félreértés ne essék, megvan itt minden, amiért szeretjük a Sabatont, ám egy kis plusz, egy kis többlet, ami egészen varázslatossá tenné a végeredményt, elmarad. Sok a töltelék, a rutinmunkának tűnő dal. A már említett kötelező paneles megoldások teszik élvezetessé a Saboteurst, vagy az Axis In Exilet is, ám ez kevés. Az eddigi lemezeket én erőteljesebbnek, tüzesebbnek éreztem. A Wehrmacht grandiózus billentyűtémái sem érik el a kívánt hatást, az utolsó kiemelkedő darab a White Death, mely egy gyors, ütős nóta, bár Joakim akcentusa itt már nekem is sok. Számomra a dalszövegek különösebb fontossággal sosem rendelkeztek, ám tény, hogy a svédeknek továbbra is jól állnak a háborús témák. Mindössze a záró Metal Ripper tekinthető a korábbi lemezek már jól ismert, koncepciózus dalainak a folytatásaként - egy lazább, vidámabb bulis sláger, ám valahogy sem a zenét, sem a szöveget sem sikerült annyira remekbe szabni, mint a Metal Crüe, vagy a Metal Machine esetén.