Sabaton: Coat Of Arms

írta MMarton88 | 2010.05.22.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.sabaton.net/

Stílus: epikus europower ("Military Metal")

Származás: Svédország

 

Zenészek
Joakim Brodén — ének Rikard Sundén — gitár Oskar Montelius — gitár Pär Sundström — basszusgitár Daniel Mullback — dob Daniel Míżhr — billentyű
Dalcímek
1. Coat of Arms (3:35) 2. Midway (2:29) 3. Uprising (4:56) 4. Screaming Eagles (4:08) 5. The Final Solution (4:57) 6. Aces in Exile (4:23) 7. Saboteurs (3:16) 8. Wehrmacht (4:14) 9. The White Death (4:10) 10. Metal Ripper (3:51)
Értékelés

A kapcsolatom aSabatonnal nem indult túlságosan barátságosan. A svéd srácoknak, számomra máig érthetetlen okokból nyalt, gyakorlatilag tövig az ülepébe ragadós, rózsaszí­n nyelvével a rocksajtó, már a Primo Victoria lemezüktől kezdve. Ez még nem lenne gond, de a felületes ismerkedéseim alapján nem bí­rtam rájönni, hogy mi bennük a nagy szám, mi a fenétől tekint erre a csapatra mindenki úgy, mintha legalább a power metal csúcsát jelentenék! Gombamód szaporodó, gyakran egészen csőlátású rajongóik megnyilvánulásai pedig tökéletesen elérték, egy idő után a nevük hallatán már a hányinger kerülgetett. Azonban én sem kerülhettem el végzetemet, pár éve megnéztem őket élőben, s noha továbbra is rejtély maradt, hogy a fiatal heavy metal rajongók, meg a szakavatott újságí­rók mitől zúgtak bele fülig Joakimékba, el kellett ismernem, hogy nem rossz, amit a srácok művelnek. A lemezeik újbóli meghallgatása, illetve újraértékelése után kénytelen voltam belátni, hogy noha klasszikust nem alkotottak soha, albumaik teljesen korrektek, és jó pár remek dallal rendelkeznek. A 2009-es Hammerfall turnés viszontlátásra már alapvetően szimpatikussá vált a csapat, most pedig eljutottunk arra a pontra, amit 3-4 éve még nem gondoltam volna, én í­rom a beszámolót a legújabb lemezükről. Nyilvánvaló, hogy nem szeretném pofán köpni magam, vélhetőleg az előzetes ajnározás hatására anno túl sokat vártam ettől a csapattól. Pedig nem kellett volna. Egy standard power metal bandáról beszélünk, akiket igazán remek dallamérzékkel, valamint egészséges egyediséggel áldott meg a teremtő. Élvezhető, fogós zene, remek dallamok, szimpatikus fiatal srácoktól. Mi kell még? A 'Coat Of Arms' már az ötödik nagylemezük, egyben az első a Nuclear Blastnál. Nagy kiadó, nagy felelősség, bizony, talán minden eddiginél komolyabb volt most a tét, hisz a 'Coat Of Arms' sokakkal meg fogja ismertetni a csapat nevét. S, hogy miként? Lássuk! Maradjunk annyiban, hogy a Sabaton nem találta fel a spanyolviaszt. Zeneileg tökéletesen folytatják a kijelölt utat, akik eddig is eksztázisba estek a nevük hallatán, azok ezután sem fogják tudni leküzdeni eme reakciójukat, ugyanakkor haragosaikat nem fogják tudni maguk mellé állí­tani. Az europower szcénában sikerült egy saját maguk által definiált, nem túl tág, ám kétségtelenül egyedi hangzást kialakí­taniuk, melyet mind zeneileg, mind szövegileg tökéletesen aknáznak ki. A Helloween-klón germanizmus, vagy a neoklasszikus virga továbbra sem jellemzi őket (pedig egy-egy, a mostaniaknál picit emlékezetesebb gitárszóló de hiányzik innen...), magasztos, menetelős, epikus, ám német helyett talán inkább az angol/svéd vonalból táplálkozó, dallamos heavy/power metal képviselteti magát a 'Coat Of Arms'-on is. Joakim jellegzetes hangja tudom, hogy van, akinél kiveri a biztosí­tékot, mégis, mára a csapat védjegyévé vált, akárcsak kiejtése. A Coat Of Arms, Midway, Uprising daltrió gyakorlatilag rögtön a nyitáskor reprezentálja, hogy miként lehet három különböző tempóban, három igazán kiváló Sabaton slágert alkotni. A magasztos hangulat, valamint az azonnal ható, kitörölhetetlen refrének mindhárom nótát kiválóvá emelik, ennél jobb kezdést véleményem szerint egy rajongó sem képzelhet el. A Screaming Eagles tempója alapján akár még a nagy kedvencem is lehetne, ám valahogy nem áll össze slágerré, és előre is vetí­ti a lemez gyengeségeit. Noha a lassan hömpölygő, ám hihetetlenül himnikus Final Solution, visszatornázza a szí­nvonalat a nyitó daltrió ní­vójához, a korong második felétől nem vagyok teljesen elragadtatva. Úgy érzem, vegyül egy kis üröm is az örömbe ezúttal. Picit, mintha fáradt lenne az anyagnak ez a része. Félreértés ne essék, megvan itt minden, amiért szeretjük a Sabatont, ám egy kis plusz, egy kis többlet, ami egészen varázslatossá tenné a végeredményt, elmarad. Sok a töltelék, a rutinmunkának tűnő dal. A már emlí­tett kötelező paneles megoldások teszik élvezetessé a Saboteurst, vagy az Axis In Exilet is, ám ez kevés. Az eddigi lemezeket én erőteljesebbnek, tüzesebbnek éreztem. A Wehrmacht grandiózus billentyűtémái sem érik el a kí­vánt hatást, az utolsó kiemelkedő darab a White Death, mely egy gyors, ütős nóta, bár Joakim akcentusa itt már nekem is sok. Számomra a dalszövegek különösebb fontossággal sosem rendelkeztek, ám tény, hogy a svédeknek továbbra is jól állnak a háborús témák. Mindössze a záró Metal Ripper tekinthető a korábbi lemezek már jól ismert, koncepciózus dalainak a folytatásaként - egy lazább, vidámabb bulis sláger, ám valahogy sem a zenét, sem a szöveget sem sikerült annyira remekbe szabni, mint a Metal Crüe, vagy a Metal Machine esetén.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások