Asia - Volt, van és lesz! (életmű 2. rész)

A nagyközönség által egyszerűen csak Payne-éra néven emlegetett korszak az Asia történetének talán legtermékenyebb időszaka volt. Ekkor már elkezdődött kirajzolódni annak az Asiának a képe, amit a közvélemény az egész kilencvenes évekre kivetí­tett a csapatra. Nevezetesen: az albumokon rengeteg zenész munkáját hallhatjuk, bár maga a zeneiség messze nem olyan slágeres és ütős, mint azt az ember elvárná egy vegyes dí­szkompániától. A turnén szintén valóságos zenészdömpinggel kell szembesülnünk, és valóban rengeteg a rövid időre csatlakozó, éppen a saját útját kereső hangszeres zseni a banda körül; végezetül pedig egyre inkább csökken a még megmaradt alapí­tó tagok szerepe - különösen az alkalmi vendégként működő Steve Howe és Carl Palmer tűnik egyre inkább mellőzöttnek. John Wetton ekkor már egyáltalán nem volt tagja az együttesnek, őt ezért meg sem emlí­tem ebben a felsorolásban. Ott van viszont a valamilyen szinten az ő rovásukra működő Geoff Downes, aki rövid időn belül egyedül fogja működtetni az Asia motorját. De a szószaporí­tás helyett lássuk akkor a John Payne nevével fémjelzett albumokat. A John Wetton-t váltó John Payne bemutatkozása az 'Aqua' cí­mű lemez volt, amin újra Steve Howe gitározását hallhatjuk, de csak a lemez dalainak a nagyobbik részén, a maradékot a korábbi lemezeken is zenélő Al Pitrelli játszotta fel, illetve néhány nem hivatalos tag, például a Thin Lizzy-ből Scott Gorham. Carl Palmer esetében is "kilógott a lóláb", őt Simon Philips helyettesí­tette néhány nóta feljátszásakor. Az 1992-ben megjelenő lemezt az InsideOut Music adta ki, és egy bátor kí­sérlettel megpróbálták meglovagolni a nyolcvanas évek eleji Asia sikereket. Az albumon hallható 13 dalból hetet jelentettek meg kislemezként, még annak ellenére is, hogy a dalok szí­nvonala nem ütötte meg mindig az elvárható szintet. Pedig voltak változások a hangzásban... Az új Asia most még többet vesztett a progresszivitásából, de a dalokat belengő sajátos hangulatvilág is megszűnt. A zene egyszerűen csak puha volt, a gitárjáték visszafogott, a tempó szolid és rádióba való, megmaradt viszont a slágeresség és a hatásvadászat. Ezen a lemezen lehetetlen megtalálni a Heat of the Moment aktuális párját, hacsak nem erőltetjük rá ezt a szerepet a Who Will Stop the Rain?-re. Kiemelkedő pillanat viszont a Back in the Town, ami dinamikus hangzásával mégiscsak visszakacsint kicsit az igazi bandára. Szintén érdekes húzás a bevezető és a lezáró téma, amivel a csapat története során először itt élt. Az 1994-es 'Aria' cí­mű produktum egy viszonylag nyugalmasabb időszakban született, de különösebben nagy visszhangot ez sem váltott ki megjelenése után. A lemez felvételeinél ezúttal megint csak négy zenész volt jelent, bár az eredeti gárda tagjai közül természetesen csak Geoff Downes állt a hangszere mögött. Sajnálatos módon az album nem hogy megfelelő promóciót nem kapott, de még a terjesztés sem működött megfelelően. Az 'Aria' egyetlen hibája talán éppen ez, a nem megfelelő kiadói hozzáállás. Slágeres szerzeményekből pedig van bőven a kí­nálatban - például rögtön az albumnyitó Anytime, vagy az Are You Big Enough. Rajongók titkos favoritja lehet a rövidke, de gyönyörűséges cí­madó dal, továbbá a kislemezként is megjelenő, kicsit a nyolcvanas évek elei hangzásukat idéző Military Man. Az 1996-os 'Arena' cí­mű album az első olyan album a Payne-érából, amit az egész világon sikerült terjeszteni. De nem csak emiatt különleges az 'Arena'. Ezen a lemezen mintha végre kiforrna az új, a világsikerre már távolról sem kacsingató csapat hangzása. Szintetizátor-központú, nyugodt, megbékélt dalokat kapunk kézhez a lemezen, melyek szándékosan kerülik a régi fogásokat és trükköket. Nevezhetjük az anyagot akár öncélúnak is, hiszen a zenekar tagjai tisztában lehetettek azzal, hogy ezzel az alkotással sosem fogják megközelí­teni a Billboard listáját. Az album megszólalása amellett, hogy nyugodt és letisztult, kevert is, mondhatni, progresszí­v. A cí­madó dal sláger lett, a Falling cí­mű dalban mintha jazzes hatásokat lehetne felfedezni, a The Day Before the War pedig már egyértelműen progresszí­v szerzemény a maga majd tí­z perces hosszával, témaváltásaival és sajátos atmoszférájával. A Words afféle power ballada is lehetne akár, mí­g a zárásnak hagyott instrumentális Bella Nova egy divatos, lüktető szerzemény, ami a korai lemezeken is szerepelhetne - emellett még potenciális kedvence is lehet a rajongóknak. Bár nem nagyon szeretem a Payne-es lemezeket, az 'Arena' egy számomra is kedves és fogós alkotás, ami minden elismerést megérdemel. Carl Palmer és Steve Howe egyébként nem játszik az albumon - talán éppen ennek köszönhető a letisztult hangzás? Három év múltán a most már javarészt John Payne és Geoff Dawnes által alkotott Asia újra lemezzel állt elő, ami megszakí­totta a hagyományos albumok által járt A-betűs hagyományt. A lemez cí­me 'Rare' lett, és a kissé jellegtelen borí­tó alatt egy olyan korong bújt meg, amivel a független zenehallgatótól a rajongóig mindenki bajban lehet. A 'Rare' - hűen a cí­méhez - igazából afféle válogatásalbum. Olyan dalokat hallhatunk rajta, amik amellett, hogy instrumentálisak, még rettentően rövidek is, mintha közjátékok, filmtémák, esetleg albumnyitányok és zárások lennének. Az album tehát olyan, mintha 22 Into the Arena, Aqua, vagy Bella Nova lenne egymás után pakolva. A 'Rare' felvételeit a két törzstag egyedül végezte, az eredmény pedig hiába letisztult és csodálatos, ezt a gyűjteményt én nem nevezném teljes értékű Asia lemeznek. Igaz, hogy az ember néha kifejezetten csak ezekben az elvont, rövid és művészi témákban leli meg a nyugalmát, de egy olyan bandától, mint ők, nem ezt várja el a hallgató. Az album értékelése tehát attól függ, ki hogyan viszonyul az efféle közjátékokhoz egy-egy hagyományos lemezen. Mindennek ellenére a 'Rare'-t bátran ajánlom mindenkinek. Zseniális zenék gyűjteménye ez az album! A 'Rare' után viszonylag hamar, 2001-ben megjelenő 'Aura' a Payne-éra első felébe nyúlik vissza stí­lusilag. Gyakorlatilag ez az 'Arena' igazi folytatása, pontosan az ott megkezdett Payne-es atmoszféra jellegzetességeit viszi tovább. A zenészek között újra feltűnik Steve Howe, bár nagy beleszólása természetesen most sincs a dolgokba, játékát pedig mindössze két dalban csodálhatjuk meg. Az egymásra találás azonban egyértelműen jót tett a bandának. Kereskedelmi sikert most is csak visszafogottan sikerült elérniük, ráadásul kiadót is váltottak. Mí­g a 'Rare' a Resugence égisze alatt jelent meg, addig az 'Aura' a Blue Storm gondozásában került a boltok polcaira. Az InsideOut, mely hagyományosan a prog-rock és prog-metal lemezekre szakosodott ezután még egyszer fog Asia albumot terjeszteni, majd a jogok átkerülnek az AOR kedvelők megváltójához, a Frontiers Records-hoz. Magáról az albumról talán annyit érdemes feltétlenül megjegyezni, hogy az 'Aura' a Payne-éra talán legkiforrottabb lemeze. A 'Rare'-n hallható instrumentális tombolás és az 'Arena' könnyedsége után egy logikus lépés az evolúcióban, mindazonáltal a megrögzött rajongók bizonyosan sűrűbben forgatják ezt a korongot, mert valóban egy remekbe szabott alkotással van dolgunk. A dalok hosszúak, olykor talán indokolatlanul hosszúak, de ez ne bátorí­tson el senkit. Az 'Aura' tipikusan egyike azoknak az albumoknak, amikkel érdemes elkezdeni a bandával történő ismerkedést. A soron következő lemez a 'Silent Nation', a banda történetének újabb mérföldköve, egy korszak vége. John Payne utolsó lemeze, egyben az A-betűs hagyomány újabb megtörője, amely után az összes lemeznek egyedi neve lett. Emellett még azt is érdemes megemlí­teni, hogy a 'Silent Nation' hallatán az ember első benyomása az, hogy az Asia megpróbált kitörni a saját maga által létrehozott zsánerből. Zenéjük sokkal indulatosabb, mint korábban bármikor - esetleg még a nyolcvanas évek elején szólhatott í­gy a banda -, a gitárszólók is élesebbek és karakteresebbek, a dalok hosszúak és sokszor közjátékokat tartalmaznak. Az Asia könnyed progresszivitását itt egészen jól le lehet szűrni, ám az is kirajzolódik, hogy mennyire elüt ez a lemez a hagyományos értelemben vett albumaiktól. A borí­tó nem hogy nem szép, de egyenesen csúnya, ott a kirí­vó és lázadó cí­m, továbbá az erős hangzás. Egyértelműen a változások szele ez, ám a kiteljesedésre ebben a felállásban még nem került sor. 2006-ban az Asia átesett az újabb nagy változáson. John Payne elhagyta az együttest, és új projektbe fogott, GPS néven, Geoff Downes pedig megbékélt az eredeti Asia tagjaival, í­gy az együttes újra a régi fényében tündökölve léphetett a szí­npadra. Persze, a történet ezzel nem ér véget, messze még a happy end... John Payne természetesen tisztában volt azzal, mennyi köze van a zenekarhoz - pont annyi, amennyi a régi tagoknak, ezért három kiváló zenésszel karöltve megalapí­totta az Asia Featuring John Payne nevű bandát. Egy banda, ami tulajdonképpen kettő... ismerős a probléma, nem igaz? Azóta az eredeti Asia két albumot alkotott meg - 2008-ban a 'Phoneix' cí­mű, kifejezetten életerős és jó kritikával bí­ró albumot, továbbá a mostanság megjelenő 'Omegát', amiről majd JLT kolléga fog néhány szót szólni - de annyit azért engedtessék meg hozzátenni, hogy nekem még nem sikerült megbarátkoznom vele. Végezetül pedig a zárszó: az Asia volt, van és lesz is. Jó ideig úgy nézett ki, hogy eljön majd az idő, amikor a zenekarban egyetlen alapí­tó tag sem lesz jelen, de mára pont úgy tűnik, a nagynevű banda együtt fog kihalni a kitalálóival - tudom, morbid ezt í­gy leí­rni, de ez a tény. Addig viszont van még idő bőven, a lemezek pedig örökre megmaradnak az utókornak, hogy a mocskos rockzenébe belefáradva legyen miben megtalálni a lelki békét és nyugalmat.