Queensryche - Operation Mindcrime II.

Ma, Európában is megjelent az az album, ami akkora hí­rverést kapott, mint talán az utóbbi időkben semmi, és amit annyira vártak a rockzenét szeretők milliói. Az Operation Mindcrime II. minden valószí­nűség szerint a legnagyobb vitát fogja kiváltani idén. Szerkesztőségünket is megosztotta az album, talán oly annyira, hogy csak a bátrak vállalkoztak egy elemzésre... QUEENSRYCHE: OPERATION MINDCRIME II: 1984 nyara, valahol egy lakótelepi ház második emeletén: - Na meg van? - Persze gyertek, megnézzük. - Mutasd már, olyan kí­váncsi vagyok. Tulajdonképpen mi van rajta? - Azt mondta a srác, hogy tele van az egész kazetta klipekkel, mind a három óra. - Honnan szerezte? - Az apja jár ki külföldre valami miatt. - Na akkor told be gyorsan. Kicsit később: - Hú apám király, Motörhead, Judas Priest, Iron Maiden, Saxon. - Ez meg mi? - Kik ezek? - Milyen jó kis klip, ahogy kijönnek a falból az ipsék. - És mekkora zene. - De kik ezek? - Várj, visszatekerem, az elején ki van í­rva. - Kvinsz-rüc-he, na ezekről még tényleg nem hallottam. - De ez nagyon jó, nézzük meg még egyszer. Néhány évvel később egy máig is működő, akkor nagyon népszerű lemezboltban: - Szia, megjött már? - Még nem, de mondtam, hogy szólok, ha itt lesz. - Jó, csak tudod, kí­váncsi voltam. - Tudom, minden nap az vagy, de hidd el, ha megjön, szólok. - Oké, de azért holnap még benézek. Így kezdődött annak idején a szerelem, ami azóta is tart. A magánéletemben már nagyon sok minden megváltozott, de egy szerelem megmaradt és Őt úgy hí­vják: Queensryche. 1988-ban amikor meghallottuk, akkor már tökélyre fejlesztett csatornáinkon, hogy mire készül a zenekar, teljes izgalomban voltam hetekig. Nem tudom miért, de valahogy annyira éreztem, hogy az Operation Mindcrime valami nagy durranás lesz. És í­gy is lett. A megjelenés után nem sokkal meg kellett vennem a második példány is belőle, mert bizony az elsőt rongyosra hallgattuk. Az az album tényleg forradalom volt. Amikor már mindenki azt hitte, a rockzene kifújt és nem fog új születni a nap alatt, akkor jött az OM és mindent megváltoztatott. Mind zeneileg mind szövegeit tekintve teljesen kiugrott a sorból és korszakalkotó anyagnak számí­tott. Nagyon sok mára világhí­rű zenekar táplálkozott abból a lemezből és indult el a sikerek felé. Az évszázad fordulóján sok zenei magazin, összegzést tett az elmúlt század zenéjével kapcsolatban és bizony az Operation Mindcrime, nem is egy magazinnál az évszázad rocklemeze lett. Utána még két igazán jó lemezt adott ki a Queensryche, majd szerintem (bár Ők zenei váltásnak mondják) kiégtek. Unalmas, semmitmondó albumok következtek, amí­g két évvel ez előtt fogták magukat és egy európai fesztivál turnén újból elővették a jól bevált receptet és néhány helyen (többek között Budapesten is) eljátszották a teljes OM anyagot. Mondanom sem kell, milyen hatással. Nem volt mit tenni. Eljött az idő! 18 év után megszületett a folytatás. Itt van az Operation Mindcrime II. Alig vártam már a percet, hogy végre otthon legyek, bezárjam az ajtót és élvezhessem a zenét. Abban biztos vagyok, hogy ez az album nagyon meg fogja osztani a zenehallgatók táborát. Ez egy második rész, amit í­gy mindig az első részhez szoktak hasonlí­tani, ami természetes is. Viszont kérem mindenkitől, azt azért vegyük figyelembe, hogy eltelt 18 év és az nem kevés idő. Én azok közé tartozom, akiknek egyből bejött az anyag. Oly annyira, hogy még aznap este háromszor hallgattam meg egymás után, majd másnap a kocsiban még háromszor és este otthon kétszer. Fantasztikusat alkottak Geoff-ék. Az anyagon teljesen átjön az első lemez hatása, ami annyira bombasztikus volt, és lehet érezni a modernkori QR hatásokat is, ami itt sokkal jobb, mint az előző albumaikon. Szí­vesen belemennék egy elemzésbe is, de szerintem ez egy elhamarkodott döntés lenne, mert ez az anyag tartogat még nagyon sok meglepetést. Akiknek elsőre esetleg nem jön be, azt ajánlom, hallgassák sokat, Akiknek úgy sem, azok keressék fel kezelő orvosukat, vagy gyógyszerészüket. Na jó, ez vicc volt. Még egyszer mondom, valószí­nű, ez az album lesz, ami a legnagyobb vitát fogja kiváltani ebben az évben, de ez nem baj, mert ettől zseniális. Egyértelmű 10-es, Alapmű kategória! Szakáts Tibor

---

Tisztázzuk rögtön az elején: Eretnek vagyok. Nekem az Operation:Mindcrime egy forradalmi lemez a zeneileg sok szempontból kiszámí­thatóvá váló 80-as évek végéről. Ez még rendben is lenne, ezért még nem jár hüvelykszorí­tás, esetleg spanyolcsizma. De most megvallom; Az "Empire" sokkal közelebb került a (fém)szí­vemhez. A "Silent Lucidity", vagy az "Is There Anybody Listening", de még a rajongókat megosztó "Promised Land" lemez csodálatos balladája, a "Someone Else" is sokkal jobban tetszik, mint bármi, az egyébként kitűnő OM lemezről. Mindennek viszont kétségkí­vül volt annyi előnye, hogy én azok közé tartoztam, akik nem utasí­tották el élből a zenekar ötletét, mondván, elvetélt próbálkozás akár csak a közelébe is érni a klasszikusnak. Ha valamiért volt is bennem némi szkepszis, az nem annyira a Queensryche-nak, mint inkább a mostanában sokszor gyanúsan üzleti alapú visszatérési (pl. Judas Priest), és időszerűtlen lemezkiadási (pl. Helloween: Keeper-Legacy) igyekezetnek volt köszönhető. Persze, nézőpont kérdése, sokan vannak, akik ezt a Heavy Metal újjászületésével magyarázzák. Én óvatosabb vagyok. Aztán. Tudom, hogy a QR sztereotí­piák közül a legelcsépeltebb, de erről is csak szót kell ejteni; Chris DeGarmo személyében olyan zeneszerzője volt a csapatnak, akit nem lehet csupán lelkesedéssel pótolni. A félelmeim ellenére hittem abban, hogy a Birodalom sokat próbált muzsikusai összekapják magukat, és egy kitűnő lemezzel rukkolnak elő, már csak a legendává nemesült cí­m, és az ezzel járó felelősség miatt is. Most pedig erőt kell vennem magamon, hogy leí­rjam, mert a legkevésbé sem örülök annak, ami számomra a sokadik meghallgatás után egyértelmű: A klasszikus első részhez képest az Operation: Mindcrime II. egyedül talán a borí­tógrafika és a megszólalás tekintetében lehet összehasonlí­tási alap. Utóbbi, majdnem húsz év előnnyel természetes, előbbi elhanyagolható. Biztos el fogják mondani a hitvédők, hogy a lemez haladt a korral, nehezen kiismerhető, és csak hosszú, alapos hallgatás után mutatja meg igazi értékeit. Elismerem, ebben is van igazság, nem egy összecsapott album, ehhez kétség sem férhet. A számos hangsáv, a nagyzenekari részek, a kórusok, az összetett, nem könnyen megjegyezhető énektémák arról árulkodnak, hogy nem vették félvállról a feladatot, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy Ronnie James Dio is a történet részévé vált Doctor. X szerepében. Azzal is fognak a támogatók érvelni, hogy igazi művészlemez született. Lehetett volna ugyan könnyen reprodukálni az első rész hangulatát, de ezzel becsapták volna a rajongókat. Nem az volt a cél, hogy olcsó, hatásvadász dallamokkal kópia szülessen. Rendben. De a nemzedékeken átí­velő alkotások, dalok, himnuszok nem feltétlen azért válnak klasszikussá, mert a zeneelméleti bravúrok ezt szükségképpen megalapozzák, hanem mert sokszor relatí­v egyszerűségükkel is, megérintik az embereket. Most, néhány hallgatás után sem tudom, vajon melyik szám lesz az a lemezről, ami a "belső lemezjátszómon" elkí­sér majd a munkahelyre, sétákra stb. A "Revolution Calling" refrénje a mai napig sokszor beugrik "csak úgy", minden előzmény nélkül, az "I'm American" redhotchillis, hadaró modernségével erre képtelen lesz. Az "If I Could Change it All" talán az egyedüli dal, amiért maradéktalanul tudok lelkesedni. De nem látom értelmét, hogy számokra lebontsam a lemezt. Tegyék meg ezt mások, leginkább azok, akiket rabul ejt a produkció nagyszerűsége. Összegző véleményem, hogy az OM II. a komoly előkészület, és belefektetett rengeteg munka ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A király, ha nem is meztelen, de aggasztóan alulöltözött. Turisas

---

Vannak az ember életében meghatározó pillanatok. Egy lángoló szerelem beteljesedése, egy-egy nagy munkahelyi siker, egy meghitt este barátokkal. Olyan események ezek, melyeket, valószí­nűleg mí­g élünk nem felejtünk el. Egy ilyen nap volt az életemben az is, amikor 1988 őszén, Laci barátom, testvérem, -egy akkor még ritkaságszámba menő bécsi túra után - átjött hozzám, azzal, hogy hozott nekem egy kis ajándékot. Természetesen már előre folyt a nyálam, mert egy tábla Milka csokira számí­tottam. Amikor csillogó szemmel belépett a szobámba, már tudtam, hogy nem édességet kapok. Kezében tartott egy bakelit lemezt, melyre az volt í­rva: Queensryche: "Operation Mindcrime". Akkor már ismertük a zenekar első, "Warning" cí­mű munkáját. A második remekmű, a "Rage For Order" pedig csak évek múlva került állandó helyére, a lemezjátszó forgótányérjára. Izgatottan tettem fel a korongot, és attól a perctől kezdve kb. fél évig nem is vettem le. Életem egyik legszebb napja volt, amikor először hallgattuk meg azt az alapművet, mely a mai napig korszerű, modern, és előremutató zenét tartalmaz. Eltelt 18 év. Kiváló zenéket ismertem meg, kedvencek jöttek-mentek, de a Queensryche maradt. Volt két albumuk, melyekkel nem tudtam megbirkózni, ("Hear In The Now Frontier", "Q2K",) de a "szerelem" a múlt iránti tiszteletből megmaradt. Legutóbbi "Tribe" cí­mű munkájuknál már ébredt a remény, hogy talán egyszer újra hallhatom az "én Queensryhe-omat". Amikor tavaly meghallottam a hí­rt, hogy készül az Operation II., először nagyon megijedtem. Féltettem a csapatot. Féltettem őket attól, hogy esetleg meg akarják ismételni az OM I. -et és belebuknak az emberpróbáló vállalkozásba. Aztán ahogy beindult a - kemény vonalat képviselő zenekaroknál ritkán észlelhető - profi, aprólékos, "információcsepegtetős" reklámhadjárat, egyre inkább kezdtem megnyugodni. Amikor először hallottam az albumot, végképp eloszlott minden kétségem. Sikerült nekik! A rocktörténet egyik legfontosabb lemezének történetét folytatni tudták, úgy, hogy közben még csak fel sem merül az emberben a gondolat, hogy önmagukat ismétlik. Természetesen sok az utalás az első lemezre, de ezek minden esetben a hangulat alátámasztását szolgálják. Az album nyitánya, és Nikki börtönből szabadulásának hangjai után a zenekar belecsap az "I'm American" cí­mű nótába, mely lendületével és keménységével a QR korai éveit, illetve az Iron Maiden (!!!) Di'Anno-s világát idézi. A lendület továbbra sem törik meg. A csapat szinte minden korszakának jegyeit felfedezhetjük a szűk egy óra alatt. Záporoznak a csodálatos dallamok, Geoff Tate talán jobb, mint valaha. Hangja olyannyira elénk tárja érzelmeit, hogy aki nem érti a szöveget, az is mindig tudja, a történet mikor, hol tart. Ezt a kifejező, elbeszélő formát támasztja alá a csodálatos hangszerelés is. Senki sem "virgázik", itt az egység a lényeg. Sok, szimfonikus zenekar által feljátszott betétet is hallhatunk, sokszor csak a háttérben, igazi támogatásként az elől játszó gitárok számára. Apropó gitárok. Ki merem mondani. Nekem nem hiányzik Chris DeGarmo! Most már biztos, hogy Mike Stone - aki Michael Wiltonnal remek párost alkot - a megfelelő ember a zenekar számára. Eddie Jackson és Scott Rockenfield pedig egyszerűen csak hozza a formáját. A világ egyik legjobb ritmusszekciója! ...és a vendégek! Amikor kiderült, hogy Doctor X szerepében az "öreg" mágus, Ronnie James Dio szerepel, szinte reszketni kezdtem az izgalomtól. Nem hiába. Duettjük Tate-el, a lemez egyik csúcspontja. Nincsenek rá szavak, amit ez a két ember a "The Chase" cí­mű, dallamorgiával átitatott dalban művel. Minden énekesnek kötelező darab! És még nem beszéltünk Sister Marye-ről, azaz Pamela Moore-ról, ki ezúttal több dalban is kapott szerepet, az albumot záró, "All The Promises" cí­mű szerzeményben nyújtott teljesí­tménye pedig a történet érzelmi csúcspontját hozza. Az album egysége miatt szinte egyetlen darabot sem lehet kiemelni. Számomra a Dio duett, "The Chase", és az utolsó előtt lendületes dal, a "Fear City Slide" a két csúcspont, de akár megnevezhettem volna a többi 15 tételt is. Sokan fogják majd mondani, hogy "hát ez már nem az igazi, ez már nem az az Operation" Igen, szerencsére ez már nem az. Eltelt 18 év. Ennyivel lettek a Queensryche zenészei idősebbek, érettebbek, képzettebbek. Egyikünk sem az már, mint volt tizennyolc évvel ezelőtt. Az "Operation Mindcrime I". majd húsz évvel haladta meg korát. Geoff Tate, Scott Rockenfield, Michael Wilton, Eddie Jackson, és Mike Stone mostani alkotása pedig megfelel korának. Remekbe szabott anyag.. Nálam már most az év lemeze! Végre egy újabb kötelező, Queensryche alapmű! Brinyó

---

Előre leszögezem, hogy sosem voltam Queensryche fan, sőt, azt is mondhatnám, hogy igazából közömbösen mentek el mellettem albumjaik. Lehet, hogy azért, mert viszonylag későn ismerkedtem meg a metal zenével, és 1990-es évekre a QR többek szerint túlfutotta magát, de lehet hogy azért, mert nem értek a zenéhez, nem ismerem fel azokat az előremutató, vagy formabontó konstruktí­v dolgokat, melyek azzá tették a QR-t, ami: a metal történelem releváns darabjává. Persze lehet azt is mondani, hogy nem csak zenei dimenzióban újí­tották meg a metal több szegmensét, hanem szövegi gondolatvilágukban is el tudtak szakadni a metal kliséktől, az Operation Mindcrime I. pedig szinte irodalmi értékkel fogalmazta meg a Reagan-i amerika kritikáját. Nos, a metal univerzumban minden bizonnyal í­gy van, ám én az OM I. hallgatásakor már túl voltam néhány klasszikus utópián és antiutópián, í­gy bármennyire is nagyképűen hallatszik, nem vágtam magam hanyatt a tükrözött gondolatvilágtól, sőt, némileg leegyszerűsí­tettnek találtam a műben található cselekmény és gondolat folyamatokat. Természetesen az olyan slágerek, mint az Operation Mindcrime, és a Revolution Calling máig is ott vannak a TOP 100-amban, ám mindent összevetve egy QR albumot sem tudtam felhőtlenül, az elejétől a végéig élvezni, jóllehet mindig is elismertem meghatározó szerepüket a metal arany forgatókönyvében. Az OM I. óta jó pár év telt el, azóta túl vagyunk a heavy metal halálán és újbóli feltámadásán, stí­lusok mentek, zenészek, bandák jöttek, a QR pedig úgy érzem, nem igazán tudta követni a kilencvenes években elvesztett fonalat. Abban persze igazat lehet adni, hogy egy ideig nem akartak egy OM II-val hatásvadász módon nagyot kaszálni, ám a művészi kí­sérletezgetés szerintem egy idő óta öncélúvá vált: a művész elszakadt az objektumától, vagyis a hallgatótól, és egy olyan világot teremtett, mely csak számára volt a tökéletes felé haladó. Nem is csodálkoztam azon, hogy a csapat nekilátott az OM II.-nek , én ezt mindenképpen annak értékeltem, hogy a Qr is ráébredt erre, s most megpróbálta a maga által épí­tett "csontvárba" a hallgatóságot is beinvitálni. Mivel nem nagyon követtem az utóbbi évek QR munkásságát, viszonylag "szűz" füllel, és előí­téletektől mentesen tudtam nekiülni az albumnak, remélve, hogy a "jogelőd"-hőz hasonlóan, találkozom majd örökérvényű slágerekkel, és talán engem is meg fog érinteni a QR szellemiségéből áradó vonzerő, vagyis a "revolution calling". Nos, azt kell mondanom, a QR munkájába némiképp beletört a bicskám. Az biztos, hogy nem szokványosat alkottak most sem, és ha lehet ilyen stí­lus, mint a musical-metal, akkor valószí­nűleg a QR vált mostani művével ennek alapkövévé. Hogy ez jó e? Mivel nem szeretem a musical-eket, nekem nem. Ráadásul az első részből visszaköszönő részek nem teszik emészthetőbbé a nehéz, filmzenés musical dallamokat: egyszerűen nincs mibe belekapaszkodnom, a dalok úgy csúsznak ki a fejemből, mint pergő homokszemek az ökölbe szorí­tott markomból. A dalok úgy érzem, magukban nem állják meg a helyüket, az egységes koncepcióba illesztve még elhallgatom őket, ám kiragadva őket pusztán szétmorzsolt téglák lesznek a lyukas falból, minden épí­tő erőtől megfosztva. Hol van itt olyan refrén, mint annak idején az Operation Mindcrime, vagy a Revolution Calling, melyek egy életre megvalósí­tották fejemben a "gondolatbűn" doktor X-i akaratát, hiszen felbukkanásukkor akaratlanul is merényletet követek el nejem hallójáratai ellen, mikor fülébe ordí­tom a klasszikus dallamokat. A másik, ami nem teszik nekem, a tempó és a hangulat. Tudom, a QR sosem az eszelős riffekről szólt, ám ezek hiánya a mostani dalokat némileg heréltnek tűntetik fel, nincs olyan dal, ami igazából tudatná velem, hogy bármennyire is formabontó eszközökkel, de metalt hallgatok. A tempó szerintem túlságosan egysí­kú, hiányzik belőle az az érzelmi dinamika, mely igazán feszültséget tud teremteni, ezáltal a negyedik- ötödik dalnál már nem tudom eldönteni, hányat is hallgattam addig. Emellett persze tudom, hogy zsenik játszanak, hiszen a leí­rtak mellett szinte minden dalban felcsillan valami abból a mágiából, ami a QR-t trónra emelte. Mégis azt kell mondanom, hogy ez kevés: Merlin, a mágus ezúttal nem tudta az Excalibourt Uther Pendragon tulajdonába juttatni, í­gy a királynő birodalma, azóta sem találja hozzá méltó királyát, jóllehet a kerek asztal lovagjai között ott volt a legvitézebb, Sir Dio is. A mágia szertefoszlott az albioni éjben, és nem maradt utána semmi, csak puszta remény arra, hogy a birodalom egyszer ismét tündökölni fog. Pontszám: 10/7 Garael

---

Megjelenés: 2006 Kiadó: Rhino Stí­lus: Queensryhce Származás: USA Zenészek: Geoff Tate - vocals Michael Wilton - guitars Mike Stone - guitars Eddie Jackson - bass Scott Rockenfield - drums Közreműködnek: Ronnie James DIO - Vocals Pamela Moore - Vocals Dalcí­mek: 1. Freiheit Ouvertüre 2. Convict 3. I'm American 4. One Foot in Hell 5. Hostage 6. The Hands 7. Speed of Light 8. Signs Say Go 9. Re-Arrange You 10. The Chase 11. A Murderer? 12. Circles 13. If I Could Change It All 14. An Intentional Confrontation 15. A Junkie's Blues 16. Fear City Slide 17. All the Promises