Jimi Hendrix: Valleys of Neptune

írta Adamwarlock | 2010.04.15.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Legacy

Weblap: http://www.jimihendrix.com

Stílus: blues-rock, pszichedelikus rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jimi Hendrix -ének, gitár Mitch Mitchell - dobok (kivéve 3. szám) Noel Redding - basszusgitár (kivéve 1,2 és 3. szám) vokál (9. szám) Billy Cox - basszusgitár (1,2 és 3. szám) További zenészek: Rocki Dzidzornu - ütős hangszerek 6. és 12. szám Roger Chapman - háttérvokál az 1. számban Andy Fairweather Low - háttérvokál az 1. számban Juma Sultan - ütős hangszerek a 2. számban Rocky Isaac - dobok a 3. számban Chris Grimes - tamburin a 3. számban Al Marks - maracas a harmadik számban
Dalcímek
1. Stone Free 2. Valleys Of Neptune 3. Bleeding Heart 4. Hear My Train A Comin' 5. Mr. Bad Luck 6. Sunshine Of Your Love 7. Lover Man 8. Ships Passing In The Night 9. Fire 10. Red House 11. Lullaby For The Summer 12. Crying Blue Rain
Értékelés

Kezdetben nagyon örültem és lelkes voltam, hogy én írhatok az ,,új” Jimi Hendrix lemezről. Bizony, új albummal jelentkezett a rock zene egyik legjelentősebb alapkövét letevő lázadó-istenség, de ne ijedjünk meg, nincs szó semmiféle voodoo-ról (főleg nem Voodoo Chile-ról), a ’Valleys of Neptune’ csak a sokadik poszthumusz Hendrix kiadvány. Tehát a boldogságom határtalan volt, de a korong néhányszori végigpörgetése után rá kellett döbbennem, hogy irtózatos fába vágtam a fejszémet, és úgy gondolom, az éle csorba maradt.

A 2000-es években mit várhatnánk egy embertől, aki 1970-ben lelte halálát? Mi újat hozhat nekünk egy olyan album, amelynek számai nem a mai kornak, hanem a ’60-as évek végének íródtak? Ráadásul jó néhányat már ismerünk is róla időtlen idők óta. Nos, ha így állunk a dologhoz, akkor az album hozadéka tényleg nagyjából nulla lesz. Tisztán kell látnunk: egy legenda munkásságának legvégső állomásának vagyunk fültanúi. A producerek, Janie Hendrix-szel az élen, a lehető legtöbbet kidolgozták a harminc éves felvételekből, és szó se róla, semmilyen hangzásbeli problémával nem szembesülünk a lemezt hallgatva. Maga a mester is részt vett anno a keverési és produceri munkákban, ám az idő már eljárt a felvételek fölött, így szükséges volt, hogy normális, XXI. századi minőségűre keverjék az anyagot. Még mindig zeng a fejemben a kérdés: Vajon mit adhat nekünk ez az album?

Az összes poszthumusz Hendrix próbálkozást körüllengi egy ,,Mi lett volna, ha…?” érzés. Nekiállhatunk vitatkozni a régmúlt időkön, hogy vajon mihez kezdett volna Jimi a keményvonalas hard rock vagy a heavy metal korában, de ugyanolyan értelmetlen lenne, mint azon összekapni, hogy ki lőtt előbb a Csillagok Háborújában, Han vagy Greedo… Én úgy érzem, hogy a Hendrix-mítoszhoz hozzátartozik a tragikus halál, és éppen a befejezetlen életmű adta meg a lehetőséget, hogy velejéig kielemezhessük és elmélyüljünk abban, amit a gitározás eme fenoménja tett le az asztalra rövid, de annál mozgalmasabb élete során.

A ’Valleys of Neptun’ nagyrészt mindeddig még kiadatlan számokat tartalmaz. Abban szerintem nyugodtan megegyezhetünk, hogy első osztályú munkával van dolgunk. Nem igazán látom értelmét, hogy úgy elemezzem a számokat, mint azt kollégáimmal egy vadonatúj lemez kapcsán szoktuk, mert lássuk be, igencsak rendhagyó helyzet, hogy alkotója majd harminc éve nincs köztünk. Ellenben egy csodás lemezt kapunk, ami folytatása a művész hatvanas évekbeli életművének. A kiadvány abban különbözik a régebbi poszthumusz lemezektől, hogy Hendrix kifejezetten ezeket a számokat kívánta a következő albumára pakolni. Azt nem tudjuk azonban, hogy tényleg ilyen formában került volna a közönség elé a produktum, vagy sem, bár már a produceri munkák is megvoltak, de ugye ez Jimi-nél az ég egy adta világon nem jelent semmit.

Természetesen a ’Valleys of Neptune’ tükrözi mindazt, ami a mester volt akkoriban: egy blues gitáros, aki szólóiban már jóval a kora előtt járt, pszichedelikus hangzásba merítve hangszerét, eszelős módjára megpörgetve, felpezsdítve, ám mindig visszatérve a mantraszerű riffekhez. A szokásosan felsorolt elemeken kívül tegyük hozzá, hogy Hendrix játéka vérbeli fekete zene. Érezni rajta, hogy ilyet a kaukázusi rassz csak nagyon nehezen izzadt volna ki magából (ideértem Stevie Ray Vaughan-t is). Igazából még mindig bajban érzem magam… akárhányszor hallgatom meg a lemezt, sokszor képtelen vagyok elvonatkoztatni annak nosztalgia jellegétől. Akármennyire is csodálatosak a számok, vérbeli blues-rock hangzásukkal, erőteljes riff alapokkal, és az utánozhatatlan hangulattal, mégis úgy érzem, hogy Jimi Hendrix 1970. szeptember 18-án végleg felhagyott a földi zenéléssel. A történetnek vége, és az ilyen poszthumusz munkák már csak néhány érdekes olvasattal egészítik ki a legendát. Ettől függetlenül én kötelezőnek érzem. A zseni Neptunusz Völgyébe költözött és onnan zenél nekünk.

Pontszám: 0

Legutóbbi hozzászólások