Jimi Hendrix: Valleys of Neptune
írta Adamwarlock | 2010.04.15.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kezdetben nagyon örültem és lelkes voltam, hogy én írhatok az ,,új” Jimi Hendrix lemezről. Bizony, új albummal jelentkezett a rock zene egyik legjelentősebb alapkövét letevő lázadó-istenség, de ne ijedjünk meg, nincs szó semmiféle voodoo-ról (főleg nem Voodoo Chile-ról), a ’Valleys of Neptune’ csak a sokadik poszthumusz Hendrix kiadvány. Tehát a boldogságom határtalan volt, de a korong néhányszori végigpörgetése után rá kellett döbbennem, hogy irtózatos fába vágtam a fejszémet, és úgy gondolom, az éle csorba maradt.
A 2000-es években mit várhatnánk egy embertől, aki 1970-ben lelte halálát? Mi újat hozhat nekünk egy olyan album, amelynek számai nem a mai kornak, hanem a ’60-as évek végének íródtak? Ráadásul jó néhányat már ismerünk is róla időtlen idők óta. Nos, ha így állunk a dologhoz, akkor az album hozadéka tényleg nagyjából nulla lesz. Tisztán kell látnunk: egy legenda munkásságának legvégső állomásának vagyunk fültanúi. A producerek, Janie Hendrix-szel az élen, a lehető legtöbbet kidolgozták a harminc éves felvételekből, és szó se róla, semmilyen hangzásbeli problémával nem szembesülünk a lemezt hallgatva. Maga a mester is részt vett anno a keverési és produceri munkákban, ám az idő már eljárt a felvételek fölött, így szükséges volt, hogy normális, XXI. századi minőségűre keverjék az anyagot. Még mindig zeng a fejemben a kérdés: Vajon mit adhat nekünk ez az album?
Az összes poszthumusz Hendrix próbálkozást körüllengi egy ,,Mi lett volna, ha…?” érzés. Nekiállhatunk vitatkozni a régmúlt időkön, hogy vajon mihez kezdett volna Jimi a keményvonalas hard rock vagy a heavy metal korában, de ugyanolyan értelmetlen lenne, mint azon összekapni, hogy ki lőtt előbb a Csillagok Háborújában, Han vagy Greedo… Én úgy érzem, hogy a Hendrix-mítoszhoz hozzátartozik a tragikus halál, és éppen a befejezetlen életmű adta meg a lehetőséget, hogy velejéig kielemezhessük és elmélyüljünk abban, amit a gitározás eme fenoménja tett le az asztalra rövid, de annál mozgalmasabb élete során.
A ’Valleys of Neptun’ nagyrészt mindeddig még kiadatlan számokat tartalmaz. Abban szerintem nyugodtan megegyezhetünk, hogy első osztályú munkával van dolgunk. Nem igazán látom értelmét, hogy úgy elemezzem a számokat, mint azt kollégáimmal egy vadonatúj lemez kapcsán szoktuk, mert lássuk be, igencsak rendhagyó helyzet, hogy alkotója majd harminc éve nincs köztünk. Ellenben egy csodás lemezt kapunk, ami folytatása a művész hatvanas évekbeli életművének. A kiadvány abban különbözik a régebbi poszthumusz lemezektől, hogy Hendrix kifejezetten ezeket a számokat kívánta a következő albumára pakolni. Azt nem tudjuk azonban, hogy tényleg ilyen formában került volna a közönség elé a produktum, vagy sem, bár már a produceri munkák is megvoltak, de ugye ez Jimi-nél az ég egy adta világon nem jelent semmit.
Természetesen a ’Valleys of Neptune’ tükrözi mindazt, ami a mester volt akkoriban: egy blues gitáros, aki szólóiban már jóval a kora előtt járt, pszichedelikus hangzásba merítve hangszerét, eszelős módjára megpörgetve, felpezsdítve, ám mindig visszatérve a mantraszerű riffekhez. A szokásosan felsorolt elemeken kívül tegyük hozzá, hogy Hendrix játéka vérbeli fekete zene. Érezni rajta, hogy ilyet a kaukázusi rassz csak nagyon nehezen izzadt volna ki magából (ideértem Stevie Ray Vaughan-t is). Igazából még mindig bajban érzem magam… akárhányszor hallgatom meg a lemezt, sokszor képtelen vagyok elvonatkoztatni annak nosztalgia jellegétől. Akármennyire is csodálatosak a számok, vérbeli blues-rock hangzásukkal, erőteljes riff alapokkal, és az utánozhatatlan hangulattal, mégis úgy érzem, hogy Jimi Hendrix 1970. szeptember 18-án végleg felhagyott a földi zenéléssel. A történetnek vége, és az ilyen poszthumusz munkák már csak néhány érdekes olvasattal egészítik ki a legendát. Ettől függetlenül én kötelezőnek érzem. A zseni Neptunusz Völgyébe költözött és onnan zenél nekünk.
Legutóbbi hozzászólások