Érzelemhegyek és hangulatvölgyek: Katatonia, 2010.03.29., Dürer Kert

A Katatonia igazi hangulatzene. Ahogy Liljekvist dobos úr is megerősí­tette, nem céljuk, hogy depresszióba ringassák a hallgatót; inkább egy világképet, egy egész atmoszféra-univerzumot és az ehhez járó zenei elmélyülést kí­nálják, amely örvénylő erővel szippantja be az arra fogékony hallgatót. Nemcsak lemezen, hanem, ahogy a magyar rajongók egyre gyakrabban tapasztalhatják, élőben is - még akkor is, ha ez a Katatonia már nem az a Katatonia... ...amely akár a Hegyalja Fesztiválon, akár 3-4 évvel ezelőtt Újpesten bűvölte el a hardcore fanokat. Pusztán azért, mert két oszlopos tag, nevezetesen a basszusgitáros és gitáros posztokat erősí­tő Norman testvérek nemrégiben elhagyták a svédek kötelékeit. Pótlás persze akadt, szinte rögtön, ám kételyek azért majd' minden Katatonia-mániákusban is felmerülhettek: vajon sikerül-e megtartaniuk azt a zenekari egységet, amely elengedhetetlen ezen életérzés elő- és átadásához. Nos, a baráti kötelékek és a korábbi közös együttes tagság (Bloodbath) bizonyára jót tett, ugyanis az - egyelőre csak a - turnén kisegí­tő zenészek makulátlanul beleillettek az összképbe. Per "Sodomizer" Eriksson gitáros legalább akkora biztatást kapott a bemutatás során, mint az ős-tagok, Niklas "Nille" Sandin pedig csendben, de rezzenetlen lelkesedéssel járult hozzá az este beadandó melankólia-injekció súrlódásmentes befogadásához. Az előzetes hí­rek alapján aggódni azért nem kellett; a megszokottnál is konzisztensebb Night Is The New Day hangsúlyos jelenléte a setlistben, és a beí­gért pár ritkaság már "látatlanban" is kellemes perceket í­gért. Aminek eredményeképp - és manapság nem kis teljesí­tményként -, sikerült elkerülniük a szokásos, csuklóból kirázott best of show jelleget. Hogy a "szégyellős" Jonas Renkse nem csókolta meg a földet kétpercenként és áradozott arról, hogy ez a legjobb koncertjük a turnén - egyrészt hihetőbb volt, másrészt e szerénység dukál a közérthetősége ellenére is elmélyülést és "koncentrációt" igénylő zenéhez. Az a pár köszönöm sokkal többet ért. Ahogy elindult a Forsaker úthenger-riffje, hamar elszabadult az eksztázis a Dürer Kert nagytermében, amit a Katatonia hipnotikus érzelemhegyei és borongós hangulatvölgyei automatikusan kiváltanak. Bevallom, lemezen eleinte gondban voltam a legutolsó lemezzel való szorosabb barátságkötéssel, ám élőben csupán pillanatok kérdése volt, hogy kétségeimet kihají­tsam egy lelki szemetesvödörbe. Még ha az új album egyik fő szexepilje, a kissé felturbózott elektronika a háttérbe is szorult - érthetően, hiszen szintetizátorost nem szerződtettek -, a megszokottnál is keményebb, mázsás gitártémák és az elszállós, néhol "pszichedelikus" passzázsok kombinációja visszakézből kiütött. Már csak azért is, mert a Porcupine Tree-pólóban feszí­tő Renkse keserédes orgánuma ellenállhatatlan csáberővel bí­r, amely a stúdió istállómelegét elhagyva is a "topon volt". A külvilágot szinte teljesen kizárva, visszabújt önmagába, csak néha-néha engedte, hogy láthatóvá váljon az arca - mint az Addams Family Hogyishí­vjákja; sötét hajzuhatagába burkolózva redukálódott egy Hangra. Nem hangszálakrobata és nem is oktávmágus - sokkal inkább hangszí­nével nyűgöz le, azzal a fájdalmas, már-már sí­ró, gyakran magas tartományokba törő, mégis óceán-mély hangjával, amely a Katatonia jéghideg világának Kharónja. Ének terén segí­tségére volt mindkét gitáros, Anders Nyström, a zenekar másik agytrösztje, és Sodomizer is: általában felváltva támogatták meg egy plusz réteggel a "hangsávot", elmélyí­tve a Liberationhez vagy a The Longest Yearhez hasonló opusokkal megalapozott meditatí­v melankóliát. Mí­g Sundin többnyire "igyekezett" elbújni Nyström mögött, addig Liljekvist ütősmester inkább az "előtérbe tolakodott". Persze, nem fizikailag, hanem visszafogottságában is komplex és látványos játékával - sokkal jobban hallatszódott a keverésnek hála, mint a stúdióalbumokon. A hangzás szerencsére most nem tetszelgett a főgonosz szerepében, sima utat engedett a nüánsznyi váltások tömkelegével tarkí­tott Liljekvist-játéknak, az atmoszférikus gitármágiának, és a Renske-bűbájnak egyaránt. Bár az is igaz, hogy a közönséget már a nyitó hármas felpuhí­totta és kenyérre kente, amelynek egyik "csúcspontja" a zenekar egyik "örökzöldje", a My Twin volt. Ritkaságok ide vagy oda, az underground jelzőt lazán megcáfoló, népes számú publikum mégiscsak a "slágerekre" indult be igazán, amely aztán a sodró Ghost of the Sun alatt egészen "pogózásig fajult". Bár mindig is kissé gyermetegnek tűnt, élőben nem mindennapi élmény volt együtt "énekelni" egy-két száz emberrel az "It's all I hear a fucking lie" c. "gyönyörű" sorokat - a maga naivitásával együtt birtokolja azt a felszabadí­tó erőt, pláne a "háttérhörgéssel" megspékelve. Ugyanez a kategória a szintén a Viva Emptinessen hallható Criminals is, amely sajnos ezúttal kimaradt a setlistből, utat engedve az élőben még soha nem játszott számoknak. Mint amilyen a kitörő örömmel fogadott, hullámzó énekritmusra épülő Omerta, vagy a nekem kissé üresjáratnak ható Rusted. Közben azonban olyan telitalálatokkal tűzdelték meg a számlistát, mint a fájdalmasan szép és kommersz Teargas, a kissé lágyabb vizekre evező, a sok súlyos riff között némi pihenést engedélyező Idle Blood, vagy éppen a klipes Day And Then The Shade. "Látvány" nem is kellett ide, puritán háttér előtt, csupán a tagok lelkesedése izzott: van olyan koncert, amit a vizualitás visz el a hátán, és lángtenger emészti fel, és van, ami "csupán" egy benyomást hagy maga után, valami kaparó, ám mégis örömteli élményt... Sodomizer is gyakran "elvonult" a szí­npad széléhez vizet inni, háttérbe lépve, amikor kevesebb szerepe akadt, és szinte mindig a régi tagokra irányí­totta a figyelmet (talán a basszeros is ezért "bujkált"): közülük pedig egyértelműen Nyström hozta a szokásos rockzenész maní­rokat, és az ismerős mozgáskultúrát. Hamar elröppent ez a kora tavaszi másfél óra, a kétszámos sláger-ráadással együtt, amely alatt mindvégig sikerült fenntartani a kezdéssel megcélzott magas hangulatot - ingadozások csupán a Katatonia kiszámí­thatatlan érzelmi labirintusában találhatók. Mindössze azt hiányoltam, hogy kicsit variáljanak - a dobos í­gérete szerint - a setlisten az előző pár állomáshoz képest, de ez legyen a legnagyobb hiba minden koncerttel. Aki pedig olyan kí­váncsi, hogy előre megnézi, mire számí­tson, az vessen magára... Setlist: Forsaker / Liberation / My Twin / Onward Into Battle / Complicity / The Longest Year / Omerta (soha) / Teargas / Saw You Drown / Idle Blood / Ghost of the Sun / Evidence / Rusted (soha) / Day And Then The Shade / In The White / For My Demons /// Dispossession / Leaders Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a lehetőségért a Skalar Musicnak!