Koncertbeszámoló - Lord, Salmo és a NO, Infinity 2006.03.18. Veszprém

A tavalyi esztendő utolsó előtti napja, nem volt kegyes rockzenét kedvelők számára, ugyanis ennek a bulinak akkor kellet volna lenni, mintegy, az évet lezáró nagy eseménynek. De sebaj, mert egy jó koncertre mindig kész az egyszeri rocker. Bár az eredeti előadókhoz képest egy zenekarral kevesebb lett, és azt sem lehet mondani, hogy kirúgta volna a nép a Sportcsarnok oldalát (sőt), mégis egy nagyon jó hangulatú előadást láthattunk a mára "Télbúcsúztató Rockfesztiválnak" elnevezett rendezvényen. Infinity Kis csúszással, de elkezdődött az első zenekar a tapolcai Infinity koncertje. Nagyon nehéz helyzetben vagyok most. Rosszat nem akarok í­rni a fiúkról, viszont jót meg nem tudok. Valahogy úgy éreztem magam, mint a nyolcvanas évek közepén lennék, egy vidéki tehetségkutató fesztiválon, ahol egy lelkes, ám még elég képzetlen fiatal csapat mutatja be, amivel készült. Nem is tudok erről az előadásról többet mondani. Ezt még nagyon sokat kell gyakorolni! Slamo és a NO Mire észbe kaptam, hogy ki kéne mennem a kocsiba egy tollért, amivel jegyzetelhetem a setlistát, már indult is egy nagyon frappáns intro, és a szí­npadon voltak Slamoék. Na jó, akkor marad a koncertélmény. Erre az időpontra már kezdett egy kicsit megtelni a szí­npad előtti rész, és ahogy azt már megszoktuk, a No nem esett neki rögtön a közönségnek, hanem nagyon is tudatosan épí­tette fel most is bulit. Miután megjártuk a Folyót, máris a Sivatagban találhattuk magunkat, hogy nem sokkal később egy időkapun belépve elrepüljünk a nyolcvanas évek legelejére, ahol annyi Érzés ért minket. Ha Sí­rni tudnék, biztos másként élném meg mikor Eltűnnek a hétköznapok és bizony én is Minden sarkon álltam már, ahol Hallottalak Sí­rni Téged. Persze ez csak egy rövid kivonata annak az egy órának, amivel a No zenekar ismét megörvendeztette rajongóit, akik bizony nagyon hálásak voltak. Mondjuk lehettek is, mert ami ezen az estén lejött a szí­npadról, az maga volt a profizmus, minden tekintetben. Nem is akarta a zsűri elengedni őket, de csak egy ráadásra volt idő, mert jött az est főattrakciója, a Lord. Lord Bevallom őszintén a Lord munkássága csak érintőlegesen volt része az életemnek, ezért inkább a kí­váncsiság, mint az izgalom fogott el. Érdekes volt látni, hogy vannak még olyan zenekarok, akik (ha szponzorok segí­tségével is), de be tudják vállalni egy vidéki városban, hogy nagy szí­npaddal, sportcsarnokban lépjenek fel. Az intro itt már nem volt annyira eltalált. Véleményem szerint lehetne jobb ötlettel is előállni, mint valaki a saját dalára jöjjön be a szí­npadra. Ehhez még a Twisted Sister is inkább egy AC/DC slágert választott. De ez legyen a legnagyobb probléma. Három dolog rögtön bejött nekem. Az egyik, ahogy megszólalt a csapat. Ennyire jó hangzást, egy ennyire rossz akusztikájú teremben régen hallottam. A másik a közönség reakciója. Az látszott, hogy aki ide eljött ezen az estén, az nagyon szereti ezt a zenekart. A harmadik, ahogy berobbantak a számokkal az elején. Nem hagytak sok gondolkodást a közönségnek, úgy kezdték ezt a bulit, ahogy azt taní­tják a rocksuliban. És úgy is folytatták. Volt itt minden. Az összes zenész lehetőséget kapott a szólózásra, amit egymás után tettek, de annyira ki volt találva ez is, hogy egy percig sem vált unalmassá. Természetesen a legnagyobb sikert a Kisfiú, a Ragadozók, és a Szóljon a Rock cí­mű dalok érték el ezen az estén is. Ha a lemezmegjelenés napján a Wigwamban ezzel a műsorral állnak ki a Lord zenészei, akkor azt gondolom egy nagyon jó bulit fog látni, aki eljön az indiánsátorba. Sajnos a toll hiányát tetézte a fényképezőgépünk makacssága is, ami nem akart együttműködni velünk, í­gy képeket nem tudunk mutatni most. Ez egy ilyen este volt, de nekem (és azt gondolom, aki ott volt annak is) tetszett! Szakáts Tibor