101 South: No U-Turn

Az AOR zene alapjaiban sablonzene. Nem túl sok olyan stíluselem van, amivel szabadon operálhatna, hogy egy lemez hallatán mégiscsak csettinthessünk egyet: „ejnye, ez de eredeti!”. De nem is ez az AOR legnagyobb veszélye, sokkal inkább az, hogy bármelyik stílustól könnyebben fullad unalomba. Ez történhet azáltal, hogy egysíkú, lapos lesz egy album, vagy azáltal, hogy egyszerűen túl puha és finomkodó lesz az egész, és az ember már csak azért is inkább valami hard rock, vagy glam muzsikát helyez a lejátszóba, hogy érezze, van még vér az ereiben.
A 101 South nevű bandát nem ismertem a 2009-es lemezük előtt, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a továbbiakban szeretném velük tartani a zenész-zenehallgató kapcsolatot. Nem arról van szó, hogy a No U Turn rossz album volna, vagy nem tudnának AOR zenét csinálni – nagyon is tudnak, viszont a No U Turn egész egyszerűen egy unalmas lemez lett. Van itt kellemes pillanat bőven, és tényleg, fontosnak tartom kiemelni, hogy a csapat tehetséges zenészekből áll, de a 2009-es produktumukban nincs olyan elem, ami komolyabban magával ragadná az ember figyelmét.
Dallamok például vannak bőven, de messze nem szabad olyan dallamorgiára számítani, mint amivel a stílus legjobb képviselői szoktak előállni. Minden daluk fülbemászó a maga módján, de mellőzik a fordulatokat, amitől igazán izgalmas tudna lenni ez az egész. Így a rengeteg szép és jó dal összemosódik, nagyon nehéz belőlük kiemelni egyet, ami megtörné az album egysíkúságát.
Ha mégis jobb pillanatokat kellene keresni, akkor a Blue Skies című zárótételt említeném meg elsőnek, aminek a zongorás bevezetője és balladás tempója nálam már eleve jó pont, de ebbe a dalba tényleg sikerült valami kis pluszt beleadni.
A Don’t Tell Me It’s Over az album legnagyobb fénypontja – itt végre találkozik a jó tempó és a kellemes dallam is. Nem értem, miért az album végére kellett rakni ezt a dalt, hiszen gyakorlatilag ez az egyetlen húzónóta az egész lemezen. Az album elejéről egyedül a nyitószám, a When You’re In Love maradt meg a fejemben első hallgatásra, de ezt a szerzeményt még így is rossz albumkezdésnek tartom. Az tény, hogy az album többi dalához képest erős szerzemény, de önmagában ez egy középtempós dal, aminek a második helyen kéne állnia – mondjuk a Don’ Tell Me It’s Over mögött.
Érdekes még a Lonely Heart is, de ezt a dalt hallgatva is az a benyomásom, hogy valahol már hallottam ezt, vagy legalábbis valami ilyesmit. Ez ugye már kapásból egy aprócska negatívum…
Ha valamire mégis jó ez az album, akkor az a relaxálás. Ha kell valami zene a háttérbe, ami rock, de nem vonja el a figyelmünket valami fontosról, akkor ezt tessék betenni, a fent említett dalokon kívül garantáltan nem fogjuk felkapni a fejünket semmire. Esetleg romantikus alkalmakra is elmegy még háttérzajnak.
Maga a csapat egyébként 1999 óta létezik, Gregory Lynn Hall énekes vezetésével, és korábban 2000-ben és 2002-ben vettek fel lemezeket. Előismeret híján már csak kíváncsiságból is meghallgattam volna ezeket az anyagokat, de a No U Turn egy kicsit elriasztott a beszerzésüktől.
Azt mondom, 2009-ben rengeteg jó AOR album született, de a No U Turn messze nincs az élvonalban. Nem hinném, hogy tovább kéne próbálkozni vele, hátha megnyílik még az album jobban, mert ezek a puha zenék nem azért készülnek, hogy sokadik hallásra értsük csak meg, mit is akarnak elérni velük pontosan. Ha nem számítok négy-öt dalt, amiket tényleg eltaláltak, és amik miatt még most is gyakran teszem be a lemezt a lejátszóba, ezek a dalok se nem rosszak, se nem túl jók… semlegesek, talán kicsit még üresek is.