Myrath: Desert Call

Ismét egy egzotikus banda, ezúttal Tunéziából. Elég sok párhuzam vonható a nemrég értékelt Orphand Land-el (ITT), hiszen jelen esetben is keleties dallamok, arab népzenei motívumok színesítik a prog. metalos alapokat. (Paradox módon a zenei párhuzam a két zenekar/nép között, az ismert politikai/vallási ellentétek ellenére is igen erős, illetve ez nem is olyan meglepő, inkább elgondolkoztató!) És ahogy az OL esetében, náluk is az volt a nagy kérdés, hogy az előző lemezükkel (a Myrath-nál ez a Hope) igen magasra helyezett lécet vajon meg tudják-e ugorni ezúttal.

Különbségek is adódnak persze, leginkább az, hogy az arabok zenéjében jóval több a póver. Egyrészt az elszállós/merengős témákból is kevesebb található itt, de a másik végletet, a hörgős részeket sem fogod fellelni. Van helyette vaskos, modern riffelés, vastag billentyűszőnyegekkel megtámogatva, valamint megemlítendő az is, hogy Malek Ben Arbia egy kvázi neoklasszikus gitárnyüvő-bajnok, és elég nagy teret hagynak az ő villantásainak. Magyarán, amíg az Orphand Land esetén az Opeth sejlik fel mint távoli hasonlóság, a Myrath inkább a Symphony X-el áll lelki rokonságban.

Nem kertelek: ami sikerült az izraelitáknak, úgy érzem, nem jött össze a tuniszi rockereknek. Mármint felülmúlni a megelőző, nagyon jól sikerült korongot. Na, nem mintha bármi hiba lenne ebben a produkcióban, simán állva hagyja a mezőny nagy részét így is, de most akkor is igazságtalan leszek: saját magukhoz és a korábbi teljesítményük által felkorbácsolt elvárásokhoz mérek, nem a többiekhez. Ebben az összehasonlításban pedig a Desert Call-t kevésbé ötletesnek, egyhangúbbnak érzem, mint elődjét, és az igazán fogós dallamok is mintha hiányoznának.

Egész pontosan, az új pacsirta, Zaher Zorgati rettenetesen igyekszik megjegyezhető, nagy ívű énektémákat hozni, csakhogy azokat nem könnyű elsőre kihámozni a disznó módon megröffenő gitártémák és az arra épülő sűrű zene alól. Amit nem igazán értek, hogy ha már az előző albumon éneklő Elyes Bouchoucha visszaszorult a billentyűk mögé és lecserélték egy képzettebb dalnokra, miért keverik az új fiút ennyire a háttérbe. Sőt, Zorgati képzettebb ugyan mikrofonügyileg, de kevésbé karakteres orgánum – számomra ezzel is veszítettek valamelyest az egyediségükből.

Persze lehet, hogy csak idő kell neki. Ez egy nagyon szikár, nagyon tömör alkotás, amit valószínűleg sokszor meg kell hallgatni még, hogy teljesen reális képet lehessen alkotni róla. Csakhogy… Csakhogy, nem igazán hallgattatja magát. Továbbá: a skandináv prog.-power vonal már korábban beemelte a Dream Theater thrash-es riffelését és a Symphony X mázsásabb, US power megközelítését a szimfonikus-progresszív zenei világba – azaz semmiképp sem hat a különlegesség erejével, és bizony a konkurencia is igen erős. Így a Desert Call-hoz hasonló koncepciójú (leszámítva az orientális fűszereket) és színvonalú muzsikából elég sokat fel tudnék sorolni a tavalyi felhozatalból. Példaképpen itt van mindjárt az Adagio „fekete” lemeze, akik egyébként Kevin Codfert miatt is eszükbe juthatnak, merthogy ő egyengeti a Myrath nemzetközi karrierjét.

Lesznek persze majd olyanok, akik a letisztultságot és a saját zenei karakter megtalálását emlegetik majd. Őket is meg tudom érteni. A művészet lényege valahol mégis az, hogy megérintsen, és ez most kevésbé érintett meg, mint a Hope. A teljesség kedvéért azt azért még hozzáteszem, hogy mindössze 4-5 hallgatáson vagyok túl, és még csak most kezdi "megadni” magát nekem az anyag. Remélem, nem bánom majd meg, hogy nem adtam elég időt neki! Viszont túlértékelni sem szeretném, csak azért mert egy csipetnyi különleges ízt ad neki a közel-keleti származás és dallamvilág.