Ad Astra: Idegen Arcok EP

írta garael | 2006.03.10.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Szerzői Kiadás

Weblap: www.adastra.tk

Stílus: progresszí­v metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Az Ad Astra zenekarról bevallom, nem nagyon hallottam ezidáig, bár ez nem meglepő: a magyar underground metal csapatokkal csak az utóbbi időben kezdtem el foglalkozni, ráadásul az underground zenei stí­lusok nem is álltak soha közel a szí­vemhez. Aztán az egyik internetes kalandozásom alkalmából sikerült meghallgatnom egy számot, furcsa, Hullámsí­r cí­mmel, és még furcsább, ám rokonszenves zenei világgal.Kí­váncsi lettem, vajon ez az egy szám egy véletlen elsülés eredménye, vagy egy olyan fiatal banda produktuma, akik ebben a zenei közegben is nekem tetsző alapkoncepcióval bí­rnak. A banda, mint kiderült, nem is olyan fiatal, hiszen 1999 őszén alakultak, és honlapjuk szerint dallamos komplex metal zenét játszanak. Hatásaik között olyan neves csapatokat emlí­tenek, mint a Nevermore, Opeth, Pain Of Salvation, és a régebbi demoikat meghallgatva bátran kijelenthetem, hogy ezen bandák szellemében fejlődőképesek is. Az Idegen Arcok maszkos borí­tója egyszerre idézte fel bennem E.A.Poe: A vörös halál álarca c. novelláját, illetve a pszichológia szerepkutatásainak eredményét, az indiví­dum maszkjaiból eredő egyéniség komplexumot.Mindannyian szerepek mögé rejtőzünk, melyek maszkként takarják lényünket, s ezáltal gyakran magunk sem tudjuk, kik is vagyunk valójában. Ez a dilemma köszön vissza a párkapcsolatok rendszerén keresztül a mini album szövegeiből, s ez az ambivalens érzés tör elő a zenei megvalósí­tásból is. Az ambivalencia a dühös, Nevermore szerű riffekből, és az inkább elszállós, ám egyéni dallamokból ered, furcsa feszültséggel telí­tve a dalokat. Az első szám, a Nincs kapcsolat kezdő riffje hallatán rögtön a legutóbbi Sohatöbbé cucc jutott eszembe, ám az acsargó tempóra ráúszó dallam már karakteres és fülbemászó benyomást eredményez. Úgy gondolom, a dallamformálásban igen erősek a srácok, sőt, kövezzenek meg, de hozzám talán még közelebb is állnak ezek a refrének, mint a nagynevű társak munkáiban. Az Idegen arcok furcsa, tört, zaklatot ritmusa a zakatoló gőzmozdony dohogó erejével pöfékeli ki a dallamokat, melyeknek gyökerét valahol a hetvenes évek pszichedelikus rockjában találhatnánk meg, ám senki se gondoljon holmi elvont, fűszagú elmélkedésre.A refrén elférne bármilyen mai, modern banda repertoárjában. Tudom, furcsa mondani, de a dallamok engem néha a mai magyar tinimetál csapatra, a Depresszióra emlékeztetnek. Ez persze csak múló benyomás, a két banda zenei világa teljesen különbözik egynmástól, ám a dallamformálás mindkét csapatnál olyan jellegzetes "slágerességgel" bí­r, hogy nem tudom nem észrevenni a valószí­nűleg csak véletlen hasonlóságot. Az Egy perc csend egy nyugisabb, elmélkedősebb szerzemény, talán itt érvényesül leginkább az a bensőséges hangulat, melyet a dallamok képviselnek. A hangulati váltásokat jól követik a lí­raibb és "durvulósabb" hangszeres megoldások, melyek gondoskodnak arról, hogy a már emlí­tett ambivalencia fenntartsa a figyelmet. A Jekyll és Hyde hangulatot idéző cí­mű Másik én aztán egy újabb komplexebb, dühösebb darab, frankó, fejbicegtető riffekkel - Kliment Márton dobos kétlábmunkája dí­cséretre méltó - élvezetes baszusmunkával s talán a legnagyobb í­vű refrénnel. Itt viszont érzek némi bizonytalanságot az énekesi teljesí­tményben, főleg a magasabb régiókban bizonytalanodik el Morvai Csaba énekes hangja-, ám úgy gondolom, némi tanári segédlettel ez később kiküszöbölhető. A dal egyébként komplexitása ellenére is könnyen befogadható, eszembe juttatva néha a magyar Age Of Nemesis korai munkáit is, sőt, az énekdallamokban Ákos szelleme is ott lebeg (nem kell megijedni, ez nem az új japán horror!), természetesen egy jóval szimpatikusabb, metálos aurával. A záró tétel a lemez "slágere" , tuti koncertfavorit, én is ezzel a számmal találkoztam először, s nem véletlenül keltette fel a figyelmemet: az utóbbi idők egyik legsikeresebb refrénjét sikerült megalkotni az együttesnek, olyan húzó tempóval, mely szinte kútba löki az embert, ahol a ví­z helyett a dallamok örvényével találkozik, mely aztán nem ereszt el, és a fejedbe kerülve továbbra is ott kavarog.

Pontszám: 9