Agregator: Emberség

Az Agregator a magyar Dark Tranquillity. Első, engedékeny ránézésre akár stílusban; de elsősorban és leginkább mentalitásban. Már a 2006-os Szürkülettel tökélyre fejlesztették azt az atmoszférikus gitárpasszázsokkal és dallamokra kihegyezett szólókkal feldíszített, némi dekadens hangulatvilággal beborított és elsötétített, érzelmi mélységekbe zuhanó melodikus death metaljukat, amely folyamatosan kiutat keres az alapstílus ismertetőjegyei közül, és nem engedi magát két szóban kategorizálni. A göteborgi műfajt eltérő zenei univerzumokkal kibővítő, és ezért folyamatosan megújító attitűd mellett a minőség tekintetében is megállja a helyét az összehasonlítás. Nem fogják Stanne mesteréket letaszítani a trónról, nem is akarják, ám a rajongókat is meglepő, önmaguk felülmúlását megcélzó sorozatos lemezkiadás párját ritkító az önismétlésbe fulladt dallamos death metal szcénában.

„Adjatok nekem egy másik világmindenséget, különben végem” – hallhatjuk ki az Agregator sorai közül a ciorani felkiáltást, de József Attila „szenvedélyes szenvedéstörténetei” sem állnak távol a rendkívül beszédes című Szürkület korongot jegyző együttestől. Kerek és egységes koncepcióval van ugyanis dolgunk: sem az öncélú brutalitás, de még csak élvezetes hallójárat-pusztítás sem vetődhet fel. Merülés ez a zene, a nappalokat mindig megelőző éjszakába, a beteljesedést megtépázó folyamatosan bizonytalanságba, a reményt tépázó kétségbeesésbe, - és jelen esetben… emberségbe. (Meríts egy szeletet minden napokból, halálból és szerelemből, tartsd a láthatatlan holdfénybe, és pendítsd meg a léleklátó húrjait. Hogy torz hangok jönnek? Naná. Hogy él még a remény. Versben, dalban. Hát persze. Galamb a lelkem.)

Éjfél felé. Nyitósorok: hely- és időmeghatározás. A 3 óra 20 sem a bulit hozza, maximum a hajnalhasadást, amikor illúziók hada kergeti szét az éjszaka mindent betöltő ürességét. Démonok kergetőznek a trappoló gitártémában, Mikus Tamás végtelenül természetes rekedtségében a búskomorság és valami megfoghatatlan nosztalgia keveredik, simogató női ének finomítja a szívtépést. Női vokál Göteborgban? Naná. Az Agregator übermelodikus közegében nem lóg ki a lóláb, simán gördül minden A Skorpió útján: reménygyilkos carpe diem, pimasz szavalás, minden oldalról elborító mázsás gitárhúrok. Tépik, szaggatják, az üvölt, majd dorombol, és sír; majd Romok között eszmél, tudatba hajló-hatoló akusztika hajnalán – egyszerű és (n)agyszerű. Komótosan kalapáló dobok, pergés nincs, ünnep annál inkább, az ember tragédiájáé, az elmúlás nosztalgiájáé; lemez egyik kiemelkedően őrlő zúzdája tüdőszaggató refrén álcájában lopakodik. Felemelő alábukás, Mindentelenül, közben vonaglik a haláltánc, a riffek főszereplésével, akik már-már rock ’n rollt húznak a talpak alá, klasszikus ízek futnak össze a szájban a szólók hallatán. Szeretünk, Te percnélküli ember!

Klasszikus metal és göteborgi-gótikus fia úgy gabalyodik egymásba, Mint Tűz és Jég: őselemek találkozásához gyomorban liftező ritmus dukál, némi sátáni-blackes kár-ogással (Tóth Balázs a Tesstimonyból) – alatta a háttérben megbúvó fekete metalos gitártémával, középtempó egymás hegyén-hátán, groteszkül bukdácsolnak a bólogatók, reszelős hangzásvilágban, stílusokon túl. A zárt ajtók jogán olyan, mint egy reggeli üvöltés, tompán felszakadó segélykiáltás, az álmok melege után a napfényre nyitott pillantás, melankolikus sóhaj. Gyorsan jött, el is ment, utána a Létszomj maradt; a figyelemfelkeltő cím és a lemez egyik legjobb dalszövege ellenére dal és dallam az előző szám vénájában csordogál. A Semmi, Nincs Semmi aztán friss melódiákkal telítődik, Szabó Dávid és a Preil Tibor helyére érkező, ex-Killing Art-os Loderer László gitárosok dallamérzékenysége sok heavy metal együttest pellengérre állítana; a lead és a szólók ezúttal is másodpercek alatt bevésődnek a fülekbe. Van itt valami, hangjegy-patakokban folyik: a tehetség. Felduzzasztja a Tűz, Jöjj Velem! impozáns, részben az előző lemez Horizontját idéző death’n’rollját is, és azt pusztító lángorkánná avanzsálva rajzolja fel az apokalipszis muzikális térképét, hogy aztán atmoszférikus gitárhangokkal haljon porba…

…azonban a lemez a maga 37 percével örökéletű főnixmadárként támad fel újra és újra, ismétlésért könyörögve. A személyi változások ellenére (az említetten kívül Nagy Károly helyére Erdei Attila ütős lépett) az Agregator zenei világa változatlan, csakúgy, mint az Audioplanet stúdiónak köszönhető profi hangzás. Talán valamivel több a középtempó, és gyakoribbak a rockosabb megmozdulások, ám a koncepció változatlan. Hál istennek.