Más világok: The Black Dahlia Murder, 3 Inches of Blood, Necrophobic, The Faceless, Carnifex, Obscura, Ingested, 2010.01.18.,

Ahogy a tavalyi évben is dúskáltunk a jobbnál jobb koncertekben, az idei évkezdésre sem lehet panasz, sem heavy metal, sem annál extrémebb zenék terén. A szó hagyományos értelmében vett "rockerek", akik a bőrdzsekis old school heavy metalra izgulnak, a fültágí­tós-tetovált 'core rajongók és a kecskeimádó black metalosok egyaránt megtalálhatták maguknak a megfelelő együttest a Bonecrusher Fesztivál zenei kavalkádjában, amiben azonban mégicsak főként a deathcore, ez a nem is olyan régi muzikális hibrid dominált, és határozta meg a közönségbeli és zenei arculatot... Az este első fellépője a manchesteri Ingested volt. Az ötösfogat alapvetően brutális death metalban mozog, megspékelve muzsikájukat deathcore, illetve grindcore elemekkel. A rövid intro után hirtelen berobbanó csapat pusztí­tó zúzdájának tolmácsolását Jay Evans frontember megdöbbentően profin látta el. A fickó végig hatalmas elánnal dolgozott, s noha a banda még karrierjének kezdeti stádiumában leledzik, az énekes egy igazi energiabomba. Remek frontember, aki dinamikusan, sőt agresszí­van uralta a szí­npadot. Monoton hörgését, acsarkodásával egész érdekesen tudta előadni. Sajnos a zenésztársak kissé statikusak voltak mellette, ám headbengelésre ők is könnyedén kaphatóak voltak, kiváltképp igaz ez a fizimiskára full HC-s Sean Hynesre. A srácok zenéje nem sok dallamot, vagy olyan pillanatot tartalmazott, amibe meg lehetett volna kapaszkodni, az őszúzdát egyedül a tempóváltások törték meg, s noha még bőven szállingóztak az emberek a klub belsejébe a fiúk produktuma alatt, egész sokan kaphatóak volt már a korai időpontban is a pogózásra. Az este alaphangulatát megadták, annyi szent! MMarton88 A néhol kissé eszetlen aprí­tás után igazi felüdülést jelentett a müncheni Obscura progresszí­v death metalja: a Steffen Kummerer énekes-gitáros vezette zenekar tagjai bizonyára Cynic és Death lemezeken szocializálódtak, ennek megfelelően rendkí­vül technikás, elsőre felettébb komplex témákkal tűzdelik meg kissé hosszabb számaikat. Szí­npadi produkciójuk kissé stagnáló volt, bár nehéz is lenne fel-le rohangálni olyan eszement basszusfutamok hallatán, amit Jeroen Paul Thesseling produkál hathúros, bund nélküli basszusgitárján. Mindössze 20 perc állt rendelkezésükre, hogy meggyőzzék tehetségükről és dalszerzői képességeikről az egyébként ekkorra már szép számban összegyűlt közönséget. Leginkább a nagy tagcserét követő, 2009-es lemezükre, a Cosmogenesisre fókuszáltak, amelyről elhangzott zárásként a gyorsvonat-riffel operáló Universe Momentum, és a modern zúzdát klasszikus gitártémákkal és ismerős thrash darálással vegyí­tő Incarnated is - a "másodgitárosi" poszton nem más gazdagí­tja az Obscura muzikális szí­nképét, mint Christian Muenzner, akit a true metal kiskirályainak zenekarából, a Majestyből is ismerhetünk. Még jó, hogy a Dieselt teljesen megtöltő Myspace-generáció amerikai zúzdán nevelkedett fiataljai valószí­nűleg nem tudnak erről, különben ugyanúgy kinevetnék, mint később szegény Cam Pipes-ot, amiért hereszaggató sikolyokkal ostorozta a jelenlévőket. De erről majd később. Az egyre divatosabb, a zenekarok "eladását" segí­tő fesztiválok egyik nagy hátránya-előnye is rányomta bélyegét a koncertre: az olyan atmoszférikus tendenciákat is felvonultató együttesek esetében, mint az Obscura (és később pl. a The Faceless) a mindössze 20-25-30 perces játékidő nagyon durván kettévágja a produkciót, éppen amikor már bemelegedett, ráhangolódott mindenki a hangulatvilágra, egy gyors köszi után távozik a zenekar a szí­npadról, se pacsi, se ráadás. Az őket követő Carnifex esetében azonban mindez - legalábbis számomra, de nagyon úgy tűnt, hogy egyedül maradok ezzel a véleménnyel - inkább pozití­vum volt: a némi black és thrash hatásokkal feldúsí­tott deathcoreban utazó amerikai brigád ugyanis leginkább a durvulatok egy percre jutó maximalizálásában tűnt ki, kreativitásban már nem annyira. Nincs már meg itt sem az ősdeath metal apokalipszis-hangulata, sem a black metal jégbe fagyott melankóliája, csupán aprí­tás az újbrutalitás jegyében - a srácok azonban biztos tudnak valamit, ugyanis a közönség pillanatok alatt bekajálta a produkciót, és imádta a rövid, ám annál velősebb úthengerelést. Az agyontetovált, felnyí­rt hajú, tornacipős, festett körmű, vékony dongájú Scott Lewis pillanatok alatt felhergelte a fiatal publikumot, circle pit-et és bunyózást követelve - már a pogó is a múlté, manapság egymásnak kell rohanni (death wall) és kézzel-lábbal rúgkapálni, ha valaki a terem közepéről próbálja hallgatni a koncertet. Mí­g az Obscura instrumentális virtuozitása nemcsak a füleket, hanem a szemet is gyönyörködtette, a mára már közhellyé vált breakdownokkal teletűzdelt, hatalmas terpeszben a föld fölött két centivel gitározó zenészek látványa inkább érdekes volt, mintsem tanulságos. Egyre kevesebb marad a keménység felé tendáló stí­lusok régi egyediségéből: igen, tagadhatatlanul durva a Carnifex, de attól még nem jön el a világvége... Sorakoztak a banda "slágerei", mint a Lie To My Face, a közönséghergelő In Coalesce With Filth And Faith vagy a mostani kislemezes Hell Chose Me blackes károgással, és Corpsegrinder imádattal megfűszerezve. De még í­gy is soknak tűnt az a rövid idő, amit a szí­npadon töltöttek - bár meg kell hagyni, hogy energikusságban és szí­npadi "munkából" maximálisan teljesí­tettek. Lehet, hogy én vagyok régimódi, de azért néhanapján egy kis dallam nem ártana az eszetlen zúzdák közepette - nem muszáj a "metal" zenét az agresszió levezetésére redukálni. (Bár az volt az érzésem a Carnifex koncertje alatt, hogy ennek csupán technikailag van köze a metalhoz, máshogy nem igazán.) Ami azonban ezután következett, az az este egyik zenei csúcspontja volt: a The Faceless technikás death metalja egy teljesen másik, távoli világba repí­tett. A néhol szinte jazzes leállásokkal, és váltásokkal rendelkező számaik mintha egy elidegenedett, patyolatfehér, ám rémisztő (mint mondjuk George Lucas első sci-fije, a THX-1138) utópiába teleportált volna, a progresszí­v zene komplexitásának tág variációinak köszönhetően. Nem véletlen, hogy az egyik ifjúi hévtől elragadtatott rajongó azt tervezgette a koncert előtt, hogy elrakja a mélyhűtőbe az ásványvizes üveget, ha valamelyik tag bedobja azt a közönségbe, és lejegeli, hogy megőrizze az ujjlenyomatok emlékét. Az intellektuális bölcsészből hamar hörgő szörnnyé átváltozó Derek "Demon Carcass" Rydquist énekes vezényletével nem múlták alul intenzitásban a Carnifex koncertjét sem, ráadásul ők nyaktörő témákat, és nüánsznyi váltásokkal megtűzdelt, betonbiztos riffeket szórtak a közönség nyakába - öröm volt figyelni Steve Jones gitárost, ahogy profi koncentrálással adta elő a jobbszélen hajmeresztő gitártémáit. Lyle Cooper dobos már ijesztőbb volt, nem azért mintha nem tartotta volna az együttes szí­nvonalát, hanem mert beleélésének köszönhetően úgy látszott, mintha mindjárt rosszul lenne és lefordulna a dobok mögül. Rydquist gyakran csukott szemmel, teljesen átváltozva adta elő ténylegesen ördögi, bugyborékoló hörgéseit - nem véletlenül viselte büszkén Cannibal Corpse-os pólóját. A "mesés Kaliforniából" érkező zenekar vezetője, Michael Keene gitáros hivatott szí­nesí­teni még a produkciót tiszta énektémáival, azonban ez - legalábbis a jobb oldalon - nem nagyon hallatszódott, hangja teljesen elveszett a progos "káoszban". Ezt leszámí­tva tökéletes előadással kedveskedtek rendkí­vül hálás rajongótáboruknak, az olyan számok mint a Planetary Duality I-II, a The Ancient Covenant vagy az An Autopsy maradandó élményt nyújtottak, egy remek koncertzenekar és í­géretes jövőjű formáció részéről. Amikor az átszerelés alatt kezdték behordani a halálfejjel dí­szí­tett háttérvásznakat, sejtettem, hogy "itt baj lesz". Tényleg baljós előjelek voltak: nem mintha ijesztőek lettek volna, hanem azért, mert várható volt, hogy a régi vonalas black-death metal együttes, az underground szinten kultikusnak is nevezhető Necrophobic valószí­nűleg nem fog értő közönségre találni a modern metal különböző válfajait preferáló fiatalok körében. A reakció az "áldozzunk kecskét" és társain, no meg a gúnyos nevetésen, és a nézőszám megcsappanásán könnyedén lemérhető volt - én, magamon is meglepődve, vigyorogtam, mint a tök, hiszen végre egy darabig visszatért az az áldott jó teatralitás, amelynek igyekeznek minden nyomát kigyomlálni a mai fémzenékből. Nem, nem vagyok éppenséggel black vagy death metal fanatikus, de kifejezetten jól esett hallgatni ezeket az ősrégi death-thrash témákat, kilépni a valóságból és elmerülni egy fantáziavilágban, legyen az akár "beteges". Ahogy Márton kolléga szemfülesen kiszúrta, az egyik gitároson egy Manowar tetkó dí­szelgett - úgy látszik, a határvonal most már nem a különböző fémtí­pusok között fog húzódni, hanem a régi stí­lusok és a modern metal között. Tobias SidegíĽrd (ex-Therion), a zenekar "énekese" valószí­nűleg kiváló némafilmszí­nész lett volna, aki elsőrendűen formálta volna meg a vérszomjas Draculát - nem a Lugosi féle csábí­tót, hanem a Klaus Kinski alakí­tásában előadott visszataszí­tó szörnyet. Szí­npadias mozdulatai mintha egy viking kapitány csatába invitálását utánozták volna (az egyik számnál még egy hatalmas zászló is előkerült, sőt, a koncert első felét egy katonai ruhában nyomta le az énekes - aki miután ezt levette, derült ki, hogy bizony a többiekkel ellentétben ő nem izmait, hanem a hasát épí­tgeti), felváltva egy vámpí­r vonaglásával, hatalmas fogai és szemei tényleg ijesztőek voltak. A teletetovált, felvarrókkal és láncokkal, csuklószorí­tóval, alkarvédővel teleaggatott, kifestett, majdnem kétméteres gitárosok valóban elmehettek volna hatalmas pallosokkal csatázni. Beszédesek volt Tobias átkötő szövegei, a kvázi-sátánista rizsa melletti mondata(i): "Come on Budapest, bang your heads" - semmi circle pit, és miegymás. Sorakoztak is az old school black és death metal keverékére épí­tő anti-himnuszok, mint az Into Armageddon, a Revelation 666, a Blinded By Light, Enlightened By Darkness, a "gyönyörű" (gitár)dallamokkal ellátott The Nocturnal Silence, vagy a Nailing The Holy One thrashes zúzdája. Habár a koncert vége felé kissé kiszámí­thatóvá váltak számaik, a stí­lushatások közötti "ugrálások" (meg kell hagyni, a hatalmas headbangelő-riffel ellátott Nailing erős lezárása volt a produktumuknak), összességében üde szí­nfoltját képezték az este deathcore centrikus felhozatalának. A 3 Inches of Blooddal egyetemben a kivételt képviselték, í­gy a közönség nagy része inkább a kocsmában szórakoztatta magát, mint a koncertteremben - ennek ellenére mindkét együttesnek becsületére váljék, hogy í­gy is maximális erőbefektetéssel, és szemmel látható intenzitással vetették bele magukat, hogy meggyőzzék a nézősereget a "maguk igazáról". Tomka Alapvetően a 3 Inches Of Blood miatt látogattam el ezen az estén a Dieselbe, s valljuk meg, igen kevesen voltunk ezzel í­gy. Nem is értem, hogy mit keresett ez a saját bevallásuk szerint is old school heavy metalt játszó fogat az alapvetően death metalos/metalcoreos csapatok között. Sajnos a közönség sem igen értette őket, nem tudott velük mit kezdeni. Hadd ne kelljen kommentálnom azon attitűdöt, hogy Cam Pipes hangját meghallva többen felnevettek a teremben... Két probléma volt ezzel a bulival: a hangzás, illetve a hossz. Érdekes módon az előzenekarok alatt végig mindent rendesen hallottam, majd a 3IOBra egy hosszas beállás után sikerült szinte teljesen eltüntetni elölről az éneket, mely helyzet csak a koncert vége felé javult. Hatalmas elánnal robbant be a farmermellényes Cam Pipes és brigádja a Dieselbe, az új lemez egyik legjobbjával, a Battles and Brotherhooddal. Bátran mondhatjuk, hogy a csapat remek formáját mutatta ezen az estén, a nem túl hosszú program igazi slágergyűjtemény volt, (néhány komoly hiányossággal, pl. Destroy The Orcs, Deadly Sinners) egy igen energikusan zúzó csapattól. Noha hamar leesett a srácoknak, hogy a közönségtől csak mérsékelt támogatásra számí­thatnak, minden zenész látványosan, rengeteg fejrázással, mozgással dolgozott, becsülettel odatették magukat. Számomra az est legnagyobb meglepetését Justin Hagberg okozta, mikor legutóbb láttam őket élőben, sajnos igen harmatos teljesí­tményt mutatott mint Jamie Harper "hörgős utódja". 2008 óta szerencsére sokat fejlődött a gitáros. Szólózás terén Shane Clark még mindig verhetetlen, í­zesen hozta futamait hangszerén. A felcsendülő dalok közül jól esett újfent hallani a Demon's Bladeből elegánsan elővezetett Wykydtront, iszonyatosat dörrent a billentyűmentes Trial Of Chamions, de az új lemezes Call Of The Hammer is megállta helyét a klasszikusok közt. Zárásként a Night Marauders, Goatrider's Horde duót kaptuk, kérem tisztelettel, í­gy kell játszani a régi sulis heavy metalt a 21. században! A fiúk zenéje igazi különlegesség, mely noha lemezen is iszonyatosat dörren, élőben az igazi! Sajnos a szédületes sikolyok közt Cam hiába lelkesí­tette a tömeget, nehezen sikerült elérni, hogy magasba lendüljenek a kezek, megmozduljanak az emberek. Ráadással nem fáradtak, s noha páran erőtlenül kiáltottunk a Deadly Sinners után, ezen az estén a 3IOB inkább csak amolyan "egzotikus vendég" szerepkörbe kényszerült. A buli után sikerült beszélgetni picit a tagokkal, Justin mondta, hogy tisztában vannak azzal, hogy ez nem igazán az ő közönségük, de nagyon jó barátok a Black Dahlia tagjaival, úgyhogy semmiképpen sem akartak nemet mondani, amikor megkeresték őket. Annál is inkább, mert Európába átruccanni mindig remek mulatság. Szeretnének majd főbandaként is visszatérni hazánkba minél hamarabb, a Bonecrusheres kör után majd a nyári fesztiválokra jönnek át ismét a tengeren túlról. Erőteljes, remek produkciót kaptunk, az az egy-két ember, aki a kanadaikra kí­váncsi volt, a nem túl hosszú program ellenére is jól szórakozhatott, a bandán semmi nem múlt. Setlist: 1. Battles and Brotherhood 2. Silent Killer 3. Demon's Blade 4. Wykydtron 5. Trial of Champions 6. Call of the Hammer 7. Swordmaster 8. Night Marauders 9. Goatrider's Horde Előre szeretnék elnézést kérni a The Black Dahlia Murder rajongóktól, de mint az imént emlí­tettem, én nem a "főfogást" vártam leginkább, í­gy a magazinunk profiljába nem is igazán vágó melodikus death/metalcore csapatról csak mérsékelt lelkesedéssel tudok nyilatkozni. Alapvetően le kell szögezni, hogy teljesen profi programot kaptunk tőlük, óriási zúzdává avanzsálódott a Diesel, bizony "ezek tényleg nagy állatok". Kiváltképp igaz a megállapí­tás Trevor Strnad énekesre, a nagydarab fickótól totálisan megőrült a keménymag, valósággal a tenyeréből ettek a rajongók. Extrém vokalizálása, profi mozgása, jelenléte csak emelték az est hangulatát, melyre azt hiszem, nem lehetett panasz, hihetetlen volt látni, hogy egymás után másznak fel az emberek a klub szí­npadára a zenészek mellé, hogy szinte azonnal vissza is ugorjanak a tömegbe. Nem győztek hálálkodni a muzsikusok, többször is köszönetet mondott a pesti közönségnek az énekes, valamint elárulta, hogy ez élete legszebb hétfője. Természetesen a hangszeresek sem okoztak szégyent a brutális zúzdák előadása végtelenül profin, látványosan történt, egyedül Bart basszeron éreztem picit, hogy statikus, ám a fejrázásból ő is kivette a részét rendesen. A hangzásról később hallottam panaszt, igazából a buli alatt több helyen is megfordultam, való igaz, nem mindenhol szólt tökéletesen a cucc, ennek ellenére azért bőven élvezhető volt a produkció. Lévén, hogy utazó fesztivál keretében érkezett a brigád, túlságosan ők sem tudtak sok dalt előkapni, fél 12 környékén fejeződött be koncertjük, mely végén ahogy láttam, javarészt elégedetten indultak hazafelé a rajongók. Összességében jó volt ez az este, bár kicsit érdekesen sikerült összeállí­tani a fellépő csapatok névsorát. Szerencsére sokan eljöttek, látszik, hogy a fiataloknál a deathcore igen népszerű ágazata a rock zenének - a bakancsok, bőrcuccok helyett baseballsapkás, fültágí­tós, sportcipős arcok tomboltak, hiába, lehet, hogy ez a jövő... Setlist: Funeral Thirst / Necropolis / A Vulgar Picture / Everything Went To Black / Black Valor / Christ Deformed / Closed Casket Requiem / What A Horrible Night To Have A Curse / Denounced / Disgraced / Deathmask Divine / Miasma / I Will Return MMarton88 Képek: MMarton88 Köszönet a lehetőségért a Concertonak és a Skalar Musicnak!