Egy lemez két arca - Mehida: The Eminent Storm

Progresszí­v gótika. Most mi van? Igen, jól olvastátok, létezik ilyen. Mostantól. Made by Mehida. Ráadásul még keresztények is - no, ez az a pont, ahol az olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek átlag feketepéterek azonnal elfordulnak, mert "ideológiailag nem áll meg a mérleg, pedig miért is ne?.... A melankólia, csöndes szemlélődés egyébként sem áll távol a keresztényi felfogástól, az már más kérdés hogy a metal zenében egy torzult attitűd járult a gótikus zenéhez, köszönhetően a pop felöl (The Cure) érkező, illetve a death metalból eredeztethető elvi vonásoknak. Érdekes módon ennek a furcsa hibridnek a szülőatyja echte eurospeed-vitéz: a Sonata Arctica volt billentyűse, Mikko Harkin, ki aztán jó érzékkel válaszott maga mellé segí­tőtársat Thomas "aholmegjelenekabbólcsakjósülhetki" Vikström személyében, ki a 2009.év heavy metal megmentőjeként (lsd. Tomka kritikáját a Dark Illusionról) csak elkövetett még egy alapvetést jelen recenzió tárgyával, megalkotván az elméleti tavalyi mesterhármast, legalábbis a személyes bajnokságomban. Persze a finn-skandináv kettős historiális/kulturális hagyományai amolyan csuklógyakorlattá avathatják a bús-pentaisztikus dallamszövést, főleg olyan tesó-hatások támogatásával, mint az Apocalyptica csellós komorsága, és dallamuniverzuma, de ne fogjunk mindent a zenei-genetikai jellemzőkre, itt bizony jól eltalált, és remek arányokkal kikevert kompozí­cióval van dolgunk, mely ugyanannyira tudatos, mint amennyire a művészi ihletből - romantikából fakad. Így aztán, oké, az alap egyik felét most már be tudja lőni a kedves olvasó, de mi újság a progresszióval? Mehidáék ismét szokatlant művelnek: egy piciny sampleres í­zzel tuningolták fel a húrnyűvők absztrakcióját - szerencsére a nehezebben emészthető instrumentális részeket mindig remekül oldják Vikström mester dallamtémái, melyek amolyan ómézként édesí­tik meg az egyébként nehéz és tartalmas fogyasztanivalót. Természetesen nem lenne teljes a dolog, ha a gótikus oldalról nem segí­tene be egy cicamica (nem akartam pussycat-et í­rni, mert akkor megint megkapom a sexista jelzőt) - ki amolyan elvárható nyávogással próbál a domináns hí­m mellett labdába rúgni, izé, gombolyagot gurigázmi. Szerencsére a szerepek a képességeket tekintve vannak kiosztva, í­gy Vikström bánatmacsós világát nem veszélyezteti a leányzó fekvése, sőt, még azt is mondhatnám, hogy egész pofás módon sikerült összeilleszteni a tenor hősszerelmest a szoprán fehérkével. A dalokat mindezek mellett egyértelműen Vikström dallamai, és énekhangja viszik el a hátukon, még akkor is, ha a gitárosok tisztességgel hozzák a progresszí­v standardeket - hiába, ilyen refrének mellett nincs az a megveszekedett absztakt-metalos, ki a húrcsavarás mellett ne figyelne fel az édes-bús melódiákra. Az olyan szerzemények, mint a neoklaszikusan nyitó, ám Beyond Twilightosan magába forduló kezdő szám - melyben Vikström végigjátssza énekesi spektrumát -, a Paradise Lostosan fájfdalmas Dream Giver, az Apocalyptica-világot idéző Draw Near To My Soul, vagy a kimondott gótikus/power himnusz, a Block Of Food minden dallampárti progresszivista érdeklődését felkeltheti, de nem kell eret vágniuk a power szerelmeseinek sem a takaréklángon égő átlagos tempó miatt. Egyedüli negatí­vum a kritikán aluli tompa hangzás, melyet a stí­lusreleváns borí­tó sem tud ellensúlyozni. Az elveszett paradicsomot ezúttal nem Milton, hanem a Terminátor találta meg, hogy egy kis álomszí­nházat játszva felajánlhassa azt a skandináv keresztnek. Mi? Hogy ez most nem világos? Ja, akkor hallgassátok meg az albumot! Garael Pontszám: 7.5 Belőlem ez a lemez teljesen ambivalens érzéseket váltott ki. Ez abban nyilvánult meg, hogy néhol kezdtem volna értékelni a próbálkozásait, de másutt pedig egyáltalán nem értettem, hogy mit is akar létrehozni. Az egész anyag az én fejemben nem tudott összeállni, nem képzett egységet, és nem találtam alkalmasnak az azonosulásra. Mivel Garael kolléga beszámolója pozití­v kicsengésű, én inkább az album hiányosságaira hí­vnám fel a figyelmet. Számomra a hangzás volt, ami eldöntötte a kérdést, hogy ez az album bekerüljön-e a ,,jó" kategóriába. Nemcsak az a gond vele, hogy tompa és erőtlen, hanem a keverőmunka során a kedves szakemberek képtelenek voltak balanszí­rozni a hangszerek kavalkádját. Mondjuk hozzátenném, hogy ezt nagyon sok progresszí­v metál bandánál tí­pushiba, szerintem egy csipetnyi komplexivitást fel lehetne áldozni a gördülékenyebb, feldolgozhatóbb élmény oltárán. Sajnos í­gy csaknem az összes szám kissé, hogy is mondjam, zajosra sikerült. Ennek az lett a következménye, hogy a dalok eléggé idegenek lettek, amelyeket képtelen voltam igazán megszeretni. Annyira nem is a - sok prog. együtteseknél szintén gyakori - sterilségről beszélek, hanem arról, hogy mintha kissé túlvállalták volna magukat a zenészek, amit a dalok harmonikus kivitelezése bánt legfőképpen. Vikström hangjával sem voltam elégedett a lemezen. Félreértés ne essék, a fickó zseniális adottságokkal rendelkezik, de valami most hiányzott. Szerintem túlságosan erőltette hangjának szélsőséges tartományait, ami a már fent emlí­tett zajos hangzásvilághoz túlságosan disszonáns volt. Bizonyos részeknél úgy éreztem, mintha saját képességeivel kí­sérletezgetne, de nem a jó értelemben, ezáltal ezek az apró momentumok igencsak egy kezdő, amatőr próbálkozás képét sejtették számomra. Nem tudok és nem is akarok példákat mondani, mert ezek rövidke pillanatok, tehát egy-egy szám másodpercnyire meghatározott időtartamát kéne ide beollóznom, í­gy annyit szeretnék leszögezni, hogy akármennyire is aprónak tűnnek ezek a megingások, eléggé csúnyán belerondí­tanak a dalokba. Még inkább kidomborí­tja a kisebb hiányosságokat, a vokál-szekció csaknem katasztrofális teljesí­tménye. Ilyet ne tessék művelni! Az összkép í­gy kiábrándí­tóan kaotikus lett, főleg azért, mert hallatszik, hogy a cél egy komplex hang-orgia életrehí­vása lett volna. A számok önmagukban nem lennének rosszak. Hallatszik, hogy dallamviláguk és zeneirodalmi értékük megállja a helyét a műfaj által támasztott követelmények között, habár egetverő újdonságokat nem kaptam tőlük. Sok az ezerszer is hallott melódia, de még nem ütik meg a zavaró kategóriát. Inkább a már vázolt, kivitelezési problémák miatt nem tudtak érvényre jutni a számok fő erényei, és összefoglalva, itt bukott meg a Mehida: képtelen volt megvalósí­tani a maga elé kitűzött célt, a próbálkozás erőtlen lett. Habár a felépí­tmény még okozhatott volna igazi élményt, az alap túl gyengének bizonyult, ezáltal a teljes fundamentum megroppant és összedőlt önnön súlya alatt. Kár érte. Összegzés: Szép reményekkel kecsegtetett a lemez, de az igazi átütő erejű élmény elmaradt. A jól megí­rt számok is csak előfutárai lehetnének egy szebb zenei világnak, aminek eljövetelére még mindig csak várhatunk. Gondoskodott erről a kaotikus hangzás, a sokszor elhibázott ének- és vokáltechnika, és néhány ötlettelen pillanat. Pontszám: 5.5 Adamwarlock Megjelenés: 2009 Kiadó: Bullroser Records Weblap: http://www.myspace.com/mehida Stí­lus: progresszí­v power metal Származás: Finnország Zenészek: Thomas Vikström - ének Toni Maki-Leppilampi - basszusgitár Mikko Harkin - billentyűk Jani Stefanovic - gitár Olli Tanttu - gitár Markus Niemispelto - dobok Dalcí­mek: 01. Wrath Of Flesh Fellowship 04:43 02. Masquerade 03:31 03. Until The Day Breaks 04:44 04. Land Of Oblivion 05:28 05. Dream Giver 04:47 06. Draw Near To My Soul 05:28 07. Abandoned 04:37. 08. A Block Of Wood 03:44 09. Where Could I Flee 03:44 10. Urban Scream 03:52 11. Celestial Tears 04:22