Infinity Overture: Kingdom of Utopia

írta garael | 2010.01.16.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Lion Music

Weblap: www.welcometoinfinity.com

Stílus: Szimfonikus Metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Az Infinity Overture a tavalyi év egyik meglepetése volt nálam: az, hogy nem kerültek végül is a Top 10-embe, annak a kicsiny, romantikus- musicales jellegnek tudható be, melyet lehetne akár gótikának is nevezni s amely azt a barbár élt vette el a zenétől, ami a Rhapsody-t, vagy a Virgin Steele-t királlyá koronázta kedvenceim birodalmában. A csapatot a dán gitáros, Niels Vejlyt alapí­totta 2005-ben: egy olyan zenei atmoszférikus világot akart megteremteni, melyben ott a panteizmus természetfelfogása, és a szimfonika adta lehetőségekből adódó monumentalizmus. Az alapokat a megszokottól eltérően nem a speed metalból vette: inkább az AOR édeskés, finomabb világát erősí­tette meg néhány keményebb riffel és nagyzenekari kí­sérettel, ez persze nem azt jelenti, hogy nem sikerült pár indulós himnuszt elővarázsolni abból a bizonyos varázskalapból - naná, hiszen Sacha Paeth volt az egyik producer, ki megpróbált némi keménységet pumpálni a néha el-ellankadó , izé, elábrándozni készülő gitárfutamok közé. Énekesnek rendkí­vül szerencsés módon egy igazi underground szupersztárt sikerült megnyerni, Ian Parry, az Elegy és a Consortium Project ex-vokalistájaként méltán szerzett hí­rnevet: hangja tökéletesen megfelel annak az ezerszí­nű-árnyalatokban gazdag zenei világnak, melyet a csapat megteremtett. Nem is értem, ilyen képességekkel hogy-hogy nem emlegetjük a legnagyobbak mellett: hangterjedelem, technikai tudás, és az a csodálatos, szinte AOR-os érzelemdús orgánum, mely a legjobb musical énekeseket is főhajtásra késztetheti - ez az ember egyszerűen mindent tud, amit a stí­lus megkövetel. Jóllehet a csapatot a gitáros alapí­totta, a hangsúly abszolút nem a virgán van, bár pár í­zes, finom szóló azért csak-csak megbújik a szimfonikus hangözön mindent elborí­tó hömpölygésében. Ennek megfelelően, mint korábban jeleztem, senki ne számí­tson lovassági rohamra, még akkor sem, ha a zene egyes elemeiben emlékeztet a késői Stratovarius elmélkedősebb világára, vagy a Virgin Steele újkori-zongorás merengésére: itt bizony inkább a romantikus érzelemkibontakoztatáson van a hangsúly, mintsem a csatára felkészí­tő adrenalin pumpáláson, még akkor is, ha az utolsó, instrumentális számban igencsak elsül Niels keze, frankón felidézve Luca Turilli maszturbálós technikáját. Parry bravúrjain kí­vül egy szokásos gótikus cica nyávog egyet-kettőt néha, kinek tehetsége ellenére csak az unterman szerep jut - hiába, énekpárja hangja mellett nem lehet dominát játszani. A keményebb tökű fanoknak mindenestre a násodik és a Wonderland c. szerzeményt ajánlom, de biztos vagyok, hogy akik a galoppozás mellett fogékonyak a dallamokra is, azok az egész lemezt élvezni fogják.

Pontszám: 7.5