Lonewolf: The Dark Crusade

írta Tomka | 2010.01.15.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Karthago Records

Weblap: www.myspace.com/metalonewolf

Stílus: heavy metal

Származás: Franciaország

Dalcímek

Értékelés

Nocsak, nocsak: ki gondolta volna, hogy a bor-í­nyencek és csiga-fetisiszták öntudatos országában is tudják, hogyan kell játszani a here-összekoccintó és nyakizom-mereví­tő heavy metalt? A nem éppen keményzenei pártfogoltságáról elhí­resült Franciaország 2009-ben tartogatott pár meglepetést a rock rajongóinak. A fanokat megosztó, napsütötte Heavenly szimfonikus, királynői produkciója mellett például az eklektikus progresszí­v rock is "felbukkant" a nemzetközi palettán egy kiemelkedően tehetséges együttes révén: a Nemo jazzesen laza szövésű, ám klasszikus anyagból készült zenéjéhez meglepően jól passzolt a hajlékony, puha, lány nyelv, amely a kezdeti ismerkedés után végül behálózta a prog. rock instrumentális tekervényeit. No de ez mégiscsak habkönnyű almás pite a Lonewolf lassan 20 éve útjára indí­tott metal masinériájához képest, akik beimportálták Európa (egyik) kulturális központjába a pusztí­tó, szőrös tökű germán heavy metalt. Mesébe illő és fantáziabeli világok kapuit döngető zenéjük a Running Wild és a Grave Digger örökségének melódia- és riff-ládáiban túrkál; másod- és harmadvonalról olyan "igaz szí­vű" együttesekkel rokoní­thatók, mint a Paragon, az Iron Savior, vagy a Crystal Viper. Habár lemezeik soha nem követnék el azt a blaszfémiát, hogy valami újí­tást vagy egyedit vigyenek véghez, tekintve a nagy öregek jobb létre szenderülését (Running Wild), és a sí­rásók egyenetlen produkcióját, felettébb szükséges, és mindenképpen igény van az ősök szelleme által kormányozott rockhajón szolgáló fiatalabb legénységre. A 2000-ben újraélesztett magányos farkas kissé kiforratlanabb dalszerzői képességekkel, és egy jóval tompább hangzással megvert első két lemeze után, a 2008-as Shadowlanddel, de főként a 2009-es The Dark Crusade-el egy teljesen professzionális szintre léptek. A keverésért maga Andy La Rocque felelt, a produceri teendőket pedig a legendás Bart Gabriel látta el (Crystal Viper, Metalucifer, Sabbat). Nem is csoda, hogy úgy a hallgató arcába dörren a Viktoria kezdő riffje, hogy messzire fújja a gyaurok parókáját - ott folytatják, ahol a 2008-as lemez kvázi hitvallásnak is tekinthető, Utopia c. számával abbahagyták. A kezdő gitárleadet pl. még egy olyan tipikusan skandináv, felkavaróan érzéki hangzás- és "érzelemvilággal" megáldott zenekar is megirigyelné, mint a Dissection. A fedélzet egyetlen új tagja, Tonio dobmester pedig példamutató élmunkás lévén még nagyobb elánnal kalapálja a bőröket, mint elődje, bármelyik black metalost könnyedén elsápasztva az irigységtől. Talán már mindebből kiviláglik, hogy a speed metal világló égisze és áldásos tempó-injekciója járja át a produkciót: kézzel, lábbal, fejjel egyszerre kell itt kalapálni ahhoz, hogy tartsuk az iramot. Damien Capolongo acélszí­vű húrnyüvő és Jens Börner énekes-gitáros a heavy metal iskola dallamszakát is kijárták, í­gy vérbő true metaljukat kevésbé a Ballads of a Hangman döngölős, földbetipró stí­lusában adják elő, mint inkább a Running Wild fülbemászó gitártémáira, és felturbózott életritmusára hajaznak. Ám Börnert mintha egy Grave Digger tribute bandából verbuválták volna, ugyanaz a szétrekedt, smirglis hang, talán egy csipetnyivel dallamosabb - urambocsá', ha lehet ilyet mondani - mint Chris Boltendahlé (támogató kórusok nélkül, természetesen). Talán a Kaszásnak lehet ilyen hangja, mikor leordí­tja azt, aki beleköpött jól menő sakkpartijába. A cí­madó Legacy of the Wild is például egy ordas nagy sí­rásó himnusz, csak éppenséggel valaki beletapasztott egy szélvészt a vitorlákba - na, ezt a tempót próbálják meg elpufogni az a capellasok! Dicséretére váljék a srácoknak, hogy néha kissé szabadabbra engedik a gyeplőt: a Hail Victory képében pl. egy hétperces himnuszt komponáltak, amelyben az instrumentális szólócsatáknak is teret engedtek. Persze senki ne várjon virtuóz hangszerfényezést és virga-magömlést, ám be kell vallani, hogy piszok jól áll francia pajtásainknak ez a veterán riffelés és ó-módú melodikus vonal. Néha igazi felszabadulás kikapcsolni a szürkeagy-sejteket, és csak hagyni a sárkányok, lovagok, a Halál, ésatöbbik elsöprő erejű támadását előretörni, követni a jól ismert forgatókönyvet pontról pontra, és elégedetten hátradőlni, hogy tényleg az történik, amit vártunk. Ám még ezen a szinten is öröm lehet az az eszes basszusgitár-játék, amit a '79 óta operáló francia nagyágyú, a Nightmare ex-gitárosa, Alex Hilbert művel, néhol a lead gitárhoz közelí­tő értékű harmóniákat csalva ki instrumentumából (az Iron Maiden hatásából mindössze a basszus ilyetén előtérbe toltsága maradt meg). A gitáros szekció majdnem mindegyik dalban kiválóan teljesí­t (elég csak meghallgatni a cí­madó dalt, vagy a Rock'n'Rolf bizonyí­tványába is bőven helytálló Heathen Hordeot), ám Börner néha adós marad az emlékezetes refrénekkel, amik kissé megakasztják a lemezt a derekánál (Warrior Priest, The Wolf Division). Azért a korong végére gatyába rázzák magukat, a Stormwarrior északi hangulatát idéző Winter Farewell-el és a nem csupán terjedelmében epikus The Zero Hourral bebizonyí­tják, hogy bizony ismerik a szótár "változatosság" c. bejegyzését is, méltó lezárását adva a harcias himnuszok (csata)sorának.

Pontszám: 7