Balls: Chameleon

írta Adamwarlock | 2010.01.09.

Megjelenés: 2009

Kiadó: BLP

Weblap: www.theballs.se

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Nagy történeti bevezetőre és szövevényes tagcserékre ne nagyon számí­tsunk a Balls esetében, ugyanis a svéd formáció mindössze két éve létezik. Egy igazi supergroup felállással van dolgunk, Björn Lodin (Baltimore) és Micke ,,Nord" Anderson húzónevekkel. Utóbbi turnézott a Roxette-tel, producerkedett a The Rasmusnál, és közösen szerzett dalt a Scorpions-szal. A bandafotó elég vicces, ugyanis a ritmusszekció két tagja legalább húsz évvel a fiatalabb a dallamvilágért felelős énekesnél és gitárosoknál. Az együttes célja egy nyers, igazi, mocskos hard rock hangzás létrahozása volt. A lemez azonban egyszerre három világ polgára: más a hangzás, más a dallamvilág és megint más az énekhang. Zenéjükben végig a kitűzött célt követik, azaz a vérbeli, kemény rockzene bemutatását, í­gy ahhoz képest, hogy a tagok Svédország hófödte csúcsairól származnak, a hallgatóság a nevadai sivatag kaktuszokkal teli országútjain érezheti magát. A hangzás egyértelműen az egyszerű, amerikai hatásvadász hard rock lemezek világát idézi, nagyjából a '70-es évek vége, '80-as évek eleje tájékáról. A dallamvilág, azonban a ködös Albion földjére vezet el minket, ugyanis kifejezetten sok hasonlóságot mutat a Whitesnake munkásságával: lazán zakatoló alaptéma, kissé lebegtetett érzelmű melódiával, mí­g a refrénnél a nyakunkba öntenek egy dézsányi dögöt. Harmadik eleme a Balls világának Björn Lodin énekhangja, ami egy erőteljes Bon Scott epigon, erős nazális orgánummal (bár ahogy a cí­madó dal elején elkiáltja, hogy ,,Follow the Chameleon!" - nekem azonnal Jack Black ugrott be a Tenacious D-ből). A riffek egyértelműsége is a korai AC/DC hatást erősí­ti, sőt a szövegvilág sem az Univerzum nagy kérdéseire keresi a választ, hanem megelégszik a hétköznapi ember problematikájával: szerelem, féltékenység, rock 'n roll. A zenészek nem alkottak egetverően nagyot, de beléjük kötni sem igazán lehet. A három ,,öreg" jelenléte egyértelműen érződik a teljes anyagon, mí­g a fiatalabb generáció, azaz a dob és basszus nem igazán jutott érvényre. A bőgő alig észrevehetően adja az alapot, mí­g a bőröket püfölő Robban Bäck által produkált hangzás kiábrándí­tóan sterilre sikerült. A lemez talán legnagyobb negatí­vuma, hogy mindössze harmincnyolc és fél percnyi zenét tartalmaz, ami szerintem édeskevés. A számok nagyon rövidek, maximum négy perc körül mozognak, ráadásul a lemez nem alkot kerek egészet: mintha nem lenne sem eleje, sem vége, egyszer csak abbamaradnak a számok, és a lejátszó már kezdheti is elölről. E tekintetben nagyon karcsú az album, nem ajánlom hosszas utazáshoz. Az összképről annyit mondhatok, hogy egy kellemes hard rock lemez, ami ha kitörő élményt nem is, de kiváló szórakozást nyújt az unalmas órákra. Zeneí­rás terén sem utolsók a svéd úriemberek, ezt bizonyí­tja a Chameleon, Inspiration, Howl for Me és a talán legeredetibb Lover Of The Third Degree dalok. Érezni a tagok tapasztalatát, indí­tó albumnak teljesen korrekt próbálkozás.

Pontszám: 6.5