Howard Leese: Secret Weapon

Nagyobb összegben fogadnék arra, hogy a Tisztelt olvasók nagy része azt gondolja, hogy csak Joe Lynn Turner szereplése miatt ragadtattam magamat jelen recenzióm megírására. Nos tulajdonképpen ez az esetek 90%ban így is lenne, hiszen legnagyobb kedvencem minden megmozdulását igyekszem követni és megemlékezni róla. Jelen esetben ez a tézis, miszerint csak a mester miatt hallgattam meg és írtam meg a kritikát, hibás felvetés. Történt ugyanis, hogy egy baráti körben eltöltött kedélyes este folyamán valaki megkérdezte, hogy „Mit szólsz az új Howard Leese lemezhez?” Naív fejjel már azt hittem, hogy sok meglepetés nem érhet a rock világából, és azt gondoltam, hogy minden jelentős szereplőt legalább névről ismerek. Be kellett látnom, hogy ez az elméletem hibás volt, mert a válaszom a feltett kérdésre csak annyi volt, hogy „Ki az a Howard Leese?” Ennél nagyobb megrökönyödést talán csak azzal válthattam volna ki a társaságból, ha mondjuk punknak öltözöm és hozzá rap metalt hallgatok. De felvilágosítottak az első döbbenet után, hogy a derék Howard bizony már elért ezt-azt. Leghíresebb bandájával a Hearttal Grammy jelöléseket is kapott, eladtak több mint 40(!) millió lemezt, szóval nem akárkiről van szó. Ennek tudatában kissé kellemetlennek éreztem, hogy nem tudtam beazonosítani az urat (persze a Heartról hallottam), ám mikor megtudtam, hogy milyen sztárparádét hozott össze szólóalbumához, úgy éreztem, meg kell hallgatni a lemezt.
Nem véletlen a sztárparádé megnevezés, mert a már említett Joe Lynn Turner mellett a főhős régi barátja és kollégája, a legendás Paul Rodgers is szerepel a korongon. Már ez a kettős is elég lenne egy kisebb katarzishoz, azt hiszem. Továbbá itt van még a remek hangú Jimi Jamison is a Survivor soraiból, vagy éppen a Duke Fame álnéven szereplő Paul Shortino is. És még valakire felhívnám a figyelmet, akiről szintén nem sokat tudtam: az Ő neve Keith St. John aki jelenleg a legendás Montroset erősíti, de énekelt a Burning Rainben is. Kitűnő énekes, ajánlom mindenki figyelmébe. Szólni kell még a szintén legendás Keith Emersonról is, aki felbukkan egy rövidke szóló erejéig.
Ilyenkor adja magát a kérdés, hogy vajon egy muzsikus szólólemezén ugyanazt az irányt fogja-e követni, amit az „anyazenekaránál” megszokhatott tőle a jónép, vagy valami egészen más irányba fog haladni? Nehéz megítélni, melyik a jó választás, vita indítónak azt hiszem, ez egy remek felvetés. Pro és kontra lehet beszélni ebben a témában (is), nyílván ez ízlés kérdése. Howard Leese esetében elmondható, hogy inkább a saját maga stílusában és az Ő általa kedvelt világban próbál meg érvényesülni. Ez a világ nehezen kategorizálható, hiszen vannak benne blues-os motívumok, némi southern rock feeling, de a jazz világa sem idegen tőle, és persze akadnak jó kis kemény rockos témák is. Amolyan esszencia ez egy gitáros kedvenceiből, ami egyrészt egy változatos, sokszínű korongot eredményez, másrészt viszont ebben az esetben igazán egységes, kiegyensúlyozott összképről nehéz beszélni.
A nyitó Alive Again southern-blues keveréke Joe Lynn Turner hangjával abszolút jó kis dal, bár én jobban szeretem, ha egy pörgősebb, erősebb nótával indul a lemez, de ez legyen az én bajom
Paul Rodgers által előadott Heal The Broken Heart nyugodtan lehetne egy Bad Company szerzemény is. Kellemes, lágy ballada, az igényesebb fajtából. Dalnokunk még mindig egy fenomén, elképesztően jól énekel 60(!) évesen is.
Kedvenc dalom a Deanna Johnston és Joe Lynn Turner által előadott vérbeli hard rock nóta, a Hot To Cold. A riff, a dalszerkezet és a két énekes hangja is abszolút tökéletes. Tipikusan kocsival-motorral való utazáshoz, nagy hangerővel hallgatandó dal. Nem sokat tudok erről a hölgyről, de az biztos, hogy ilyen hang birtokában viszi még valamire.
Érdekesebb alkotás még a jazz-rock jegyében született 33 West Street is. Engem mondjuk a Dixie Dregs jobb pillanataira emlékeztet, de a műfaj többi legendája is feltűnhet a szemünk előtt. Egyfajta erődemonstrációként is fel lehet fogni a dalt, Howard itt nagyon nagyot játszik.
Szintén nem egy hétköznapi szerzemény a South Summit sem. A lemez számomra legjobb énekes teljesítményét ebben a számban prezentálja Paul Shortino. Mély tónusú hangja, roppant kifejező előadásmódja egész egyszerűen ámulatba ejti az embert. A dal pedig mint mondtam, nem hétköznapi. Jó egy percig csak lassan hömpölyög a billentyű és a gitár kettőse, majd érkezik egy latinos beütésű akusztikus szólórész. Itt már el is lazulnék, amikor hirtelen elindulnak a blues-os témák, és jön a dal második részében a mesteri hang.
A többi szerzeménnyel sincs problémám, bár összességében azért több lendületet és életteli teli nótát szívesen vettem volna. Főleg annak tükrében, hogy univerzális énekeseket szedett össze a gitáros erre az albumra, akik bármit el tudnak énekelni. Bátrabban kellett volna hozzájuk nyúlni, esetleg be is vonhatta volna őket a munkába. Így sem rossz ez a lemez, abszolút változatos és sokrétű, ám az a kis plusz hiányzik.