Hellfueled: Emission Of Sins

írta MMarton88 | 2009.12.26.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Black Lodge

Weblap: www.hellfueled.com

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

2004 egyik legnagyobb meglepetését egy Hellfueled nevű svéd banda Volume One cí­mű debütáló albuma okozta a heavy metal világában. A korongon rejlő muzsika akár egy friss Ozzy anyag is lehetett volna, nem csak a zenei hasonlóságok (mit hasonlóságok, a fiatal srácok egy az egyben levették Ozzyék hangzásvilágát), hanem minőség tekintetében is. Azóta kaptunk a fiúktól két további lemezt, melyek zeneileg egyenes folytatásai voltak a debütnek, ám érzésem szerint a dalok már nem sikeredtek annyira fogósra. Az Emission Of Sins a negyedik album, s láss csodát ezt sem az önálló, egyedi muzsikára történő törekvés miatt fogja megszeretni az ördögvillázó rockerek serege. Ozzy papa, Zakk bácsival ismét Hellfueled néven adtak ki lemezt a kezeik közül - bizony ez az érzése is lehet a kedves olvasónak, hallván a nótákat. Az Andy Alkman, valamint Ozzy hangja közti párhuzam, továbbra is egészen egyedülálló. Több helyről is hallottam, hogy leginkább a No More Tears korszakos Ozzy stí­lusával lehet az ő orgánumát megfeleltetni, alapvetően van igazság a dologban, ám ezt azért egyértelműen nem jelenteném ki. Kí­váncsi lennék arra, hogy ő nélküle milyen muzsikát játszana ez a csapat, ugyanis Jocke Lundgre gitáros tökéletesen illeszti az elmaradhatatlan mázsás riffeket Andy témái alá, Zakk sem tenné ezt másként, bár finoman érezteti keze nyomát Iommi mester is. Alapvetően a középtempós heavy metal nóták dominálnak az albumon, megfelelően dallamos refrénekkel, riffszörnyekkel, jóféle szólókkal teletűzdelve az összképet, de némi effektparádé is felsejlik itt-ott. Bevallom férfiasan, hogy az első néhány hallgatás alatt picit egybe is mosódtak a hallottak a fejemben, a dalok csak a negyedik, ötödik próba után különültek el, s kezdtek el önállóan is hasí­tani. A nyitó Where Angels Die azonnal seggre ültet mindenkit, s megadja a lemez alaphangulatát. Érdekesen szí­nezi az összképet a már már doomosan belassuló I'm The Crucifix, a személyes kedvenc viszont a Save Me. Érzésem szerint ez a legdurvább tétel, ami helyet kapott a hanghordozón, a refrén alatt hallható már-már hörgésbe hajló ordí­tások csak tovább súlyosí­tják az amúgy sem könnyed alapot, zúzós heavy metal, a legjobb fajtából. Hozzáteszem, az egyesek által a legutóbbi Ozzy lemezekről hiányolt "tökösség" is ebben a dalban érezteti leginkább hatását, bár jellemző az egész lemezre, ahogy a húzósság is. Elsőként talán a For My Family And Satan maradt meg a hallójárataimban, érzésem szerint ide sikerült a legmelodikusabb refrént kanyarí­tani, s a dalszöveg is önmagáért beszél :o). Érdekes kí­sérlet az In Anger, az egyetlen olyan nóta, amely igyekszik kitörni a többi közül, málhás riffek helyett csipetnyi gótikus hatás jellemzi, szí­nesí­tésnek nem rossz, de engem azért nem vett le a lábamról. Meg nem tudom mondani, hogy mikor találkoztam utoljára olyan albummal, amelyet instrumentális szám zár, nos a Moving On egy négy perces laza gitárbűvészkedés, érdekes választás volt a korong legvégére helyezni.

Pontszám: 7.5