Los Angeles: Neverland

írta Adamwarlock | 2009.12.21.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.michelelupi.com

Stílus: Aor/hard rock

Származás: Olaszország/USA

 

Zenészek
Michele Luppi - ének Fabrizio Grossi - basszusgitár Tony "AJ" Morra - dobok Eric Ragno - billetyű Tommy Denander - gitár Joey Sykes - gitár Roberto Priori - gitár
Dalcímek
1. Neverland 2. Nothing to Hide 3. City of Angels 4. Promises 5. Wait For You 6. Nowhere To Run 7. Tonight Tonight 8. Higher Love 9. Living Inside 10. Welcome To My Life 11. Paradise
Értékelés

Michele Luppi Aor-t akar énekelni! Benkő Dániel pedig feleséget akar találni! Mondjuk minket inkább az előbbi érdekel (bár biztosan lebilincselő látvány egy Zeneakadémiát végzett lant- és gitárművész vergődése, ahogy tudatosan járatja le saját magát), úgyhogy azt üzenem a fergeteges hangú zenésznek, hogy énekeljen csak amit akar, főleg hogyha ilyen jól csinálja, mert í­me, egy másik zenei világban is remekül teljesí­t! Idén már a második anyaggal gazdagodunk az olasz énekes háza tájáról, és a májusi Killing Touch lemez dallamos metalvilága után barátunk lágyabb, könnyedebb stí­lusra evezett, hogy bebizonyí­tsa, az ő hangja bármilyen műfajban megállja a helyét. Signore Luppi kitűnő zenészbrancsot gyűjtött maga köré, Tommy Denander-rel (Talisman, The Poodles) az élen, akik egy kiváló lemez görcsmentes prezentálásával segí­tették, Michele-t, hogy kitombolhassa Aor iránti vágyát. Denander gitárjátéka önmagáért beszél, kicsit elüt az összképtől, mert bonyolultabb és elgondolkodtatóbb, mint amit a műfajban megszoktunk, í­gy a hard rock felé löki az összhangot. Fabrizio Grossi basszusgitáros neve is ismerősen csenghet sokaknak, hiszen volt ő már Steve Vai és Ritchie Kotzen jómunkásembere is. A többiek viszonylag ismeretlen zenészek, de teljesí­tményükre nem igazán lehet panasz. Maga Luppi odateszi magát rendesen a Neverland-en (Lehet, hogy Michel Jackson rezidenciájáról kapta a nevét?). Az ő hangjához szerintem telitalálat ez a könnyed hangzásvilág. Őszintén szólva sohasem volt ő a legmaszkulinabb hangszálakkal megáldott fickó, hangtartománya kifejezetten magasan van, orgánuma pedig a jól ismert, amerikai popban megszokott, kissé nyafogó-hősszerelmes balladaénekes képét tárja elénk. Amit egyből kiszúrunk rajta, hogy barátunk bizony nem a garázsból jött. Nyolc évet edzette hangját a Los Angeles Vit (nem a szocialista kor diákegyesülete) elnevezésű zenei iskolában, aminek köszönhetően érezhetően könnyedén és erőlködés nélkül hagyják el torkát a legnehezebb hangfutamok is. Töviről hegyire megismerjük az énekes összes oldalát, ez lett az album legfőbb pozití­vuma is: Luppi minden adottságát kihasználja, kezdve a zakatolósabb hard rock világtól az érzelmes lí­rai balladákig. A zenét éppen Luppi felfogása és teljesí­tménye miatt nem nevezhetjük átlagosnak. A gitárvese-k nem túl bonyolultak, amit Denander kárpótol a szólóknál, de ez a minimalizmus fel sem tűnik, hiszen az egész hangszeres szekció alá van rendelve Luppi énektémáinak. Kitűnően illeszkedik a képbe Eric Ragnobillentyűjátéka, ami folyamatosan kí­séri a dalokat, egy kis pluszt csempészve a számokba. Nagy átlagban azt mondhatjuk, hogy a dallamos zene rajongói maradéktalanul megtalálják a Neverland-en a számí­tásukat, mert Luppi kitűnő dalokat í­rt, nagyon fülbemászó futamokkal, amihez a többi zenész is hozzátett egy-egy darabkát. A lemez csúcspontja a Wait for You, aminek ott a helye a legjobb Aor himnuszok panteonjában, de a tizenegy számból találunk még nem egy kitűnő dalt, amit szí­vünkbe zárhatunk. Ahol az album még nagyon beerősí­tett, az a hangzás. Sikerült úgy balanszí­rozni a hangsávokat, hogy Luppi nem nyom el senkit, mégis érezhető a dominanciája. Ennek a lemeznek róla kell szólnia. A gitár hangja pedig kegyetlenül nagyot üt, olyannyira, hogy ez faktor volt az első szembetűnő specifikuma a lemeznek, amit már első hallgatásnál megjegyeztem. Taní­tani való keverőmunkának lehetünk fültanúi . A számok kiválóak, emlékezetesek, ám mégsem juttatják el az albumot a tökéletességig, néhány dal eléggé háttérzenébe folyt át, ami egyébként az Aor-nak gyakran előforduló tí­pushibája. Az összkép kifejezetten pozití­v, nagyon remélem, hogy minél előbb lesz folytatás, mert ha a Los Angeles harmadik albuma is ilyen remekbeszabott lesz, akkor erősen elgondolkozom rajta, hogy Luppit nem kellene-e végleg elcsábí­tani a metaltól, hogy a könnyedebb műfajban teljesí­tse ki tehetségét.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások