Rata Blanca: The Forgotten Kingdom

írta Kotta | 2009.11.28.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Tocka Discos

Weblap: www.rataweb.com.ar

Stílus: Hard Rock/Heavy Metal

Származás: Argentí­na

Dalcímek

Értékelés

A Rata Blanca egy argentin rock-zenekar. Szupersztárok, de komolyan! Legalábbis a világ túlsó végén. Kiváltságos státuszuk sajnos csak közép, illetve Dél-Amerikában van, az angol nyelvterületeken élő metalarcok javarészt azt sem tudják, hogy eszik, avagy isszák ezt a legendás csapatot. Hiába, ha egy brigád spanyol nyelven nyomul, nagy csodára ne számí­tson. Pedig érdekes egy formáció ez! Legnézettebb klipjükre a youtube-on többször kattintottak, mint a legkelendőbb Manowar, W.A.S.P. , vagy Helloween filmecskére. A csapatot 1987-ben alapí­tott a gitárvarázsló Walter Giardino. A kezdeti ismeretlenségből feltörő banda a következő évtized első éveiben igazi fénykorát élte. A második lemez elkészí­tésekor csatlakozó Adrián Barilari énekes tökéletes frontembernek bizonyult, akivel a 1994-es "El Libro Oculto" ("The Hidden Book") lemezig sikerült együtt dolgozni, ám az egyre népszerűbb, s nagyobb koncerttermeket megtömő csapat kettészakadt. Az 1997-es VII album nem váltotta már be a hozzá fűzött reményeket, s Rata Blancáék 1998-ban feloszlottak. Milyen érdekes, az új évezred változást hozó szelei Buenos Airest sem kerülték el, s a nevetséges két év inaktivitás után megtörtént a reunion. Ratáék pedig azóta is törnek előre a patagóniai dzsungelben megállí­thatatlanul. A helyi arénák megtömésén túl, ontják magukból a stúdióalbumokat is, ráadásul nemrégiben egy DVD-t is megjelentettek, melyen kedvenc dél-amerikai metal tesóink Glenn Hugheszal muzsikálnak együtt. Giardino mesternek azért több mint húsz év után, végre szöget ütött a fejében a dolog, hogy elő kellene törni a "zöld pokol" párás környékéről, és az egész világgal meg kellene ismertetni csapatát, melyet annyira imádnak odahaza. Nyilván, ha már kiterjesztik célközönségüket, az eddigi spanyol dalszövegek nem állják meg a helyüket, í­gy a Forgotten Kingdom az első angol nyelvű Rata Blanca lemez. Én nem szeretem, ha a fémzenét nem angolul hallhatom, számomra (pár folk banda kivételével) ez a metal nyelve, s a néhány angol nyelvű dal alapján, amely még korábban kikerült a csapat műhelyéből, erősen bizakodtam egy erős lemezben. A Forgotten Kingdom nem egy teljesen új album, a 2008-as El Reino Olvidadot hallhatjuk, a mi fülünknek megszokottabb nyelvezeten, ráadásul egy igazi nagyágyú, Doogie White tolmácsolásában. Én a korong eredetijét még nem hallottam, de a végeredmény tükrében, nem vagyok benne biztos, hogy nem egy angol nyelvű válogatáson kellett volna gondolkozni inkább. A csapat muzsikája a hard rock, illetve a heavy metal határmezsgyéjén mozog, akadnak klasszikusan rockosabb pillanatok, a-la Deep Purple, Rainbow, de a marconább heavy metal témák sem hiányoznak. Ilyenkor gyakran a Maiden, Dio témákat, illetve a Saxont hallom visszaköszönni a felvételekről. Érdekes, hogy a fiúk Blackmore, valamint Malmsteen mestereket is megnevezik hatásaiknál, nos, a párhuzam valóban helyt álló, ám inkább zenei stí­lus, mintsem hangszeres produkció tekintetében. Tény, hogy Giardino egy remek gitáros, de érzésem szerint játéka nem annyira magával ragadó, mint példaképeié. Kicsit keserű a szájí­zem a Forgotten Kingdommal kapcsolatban. Nem rossz, de letettek már ennél markánsabb, pompásabb dolgokat is az asztalra ezek a fiúk. Néhány kiemelkedő számtól eltekintve unalmas az album. Nem igazán emlékezetesek a dalok, túl sok az üresjárat. Remekül hozza a zene a kötelező hard rock paneleket, mégsem él az egész. Az ismerkedés korai fázisában, az első 4-5 hallgatás után, még csak mindössze a cí­madó refrénje rögzült a fejemben. Hozzáteszem, ez a dal tényleg ügyesen van eltalálva, Doogie mester is itt teljesí­t a legjobban, a refrén pedig fülbemászó, bár picit a hangszerelésen lehetett volna még gondolkozni. Érzésem szerint a hangyányit is kiemelkedőbb szerzemények a gyors dalok a lemezen, illetve azok, amelyek a heavy metalos vonalat igyekeznek erősí­teni. Ezek inkább az album második felében kaptak helyet. Sajnos a hangzás is hagy kí­vánni valót maga mögött, véleményem szerint kellett volna még egy kis pénzt feccölni ebbe az anyagba, a nemzetközi hard rock szí­ntéren azért manapság ennél jobban megdörrenő dolgokhoz szokott az ember füle. Ugyanakkor tény, hogy í­gy van egy kis "retró" feelingje a muzsikának. Szóba került már, hogy énekesnek egy nagy nevet sikerült leszerződtetni, hát nem tudom, hogy kit mennyire fog lenyűgözni, mindenesetre én nem dobtam hátast Doogie mostani produkciójától. Korrektül hozza a kötelezőt, ám nem tud annyit hozzátenni a zenéhez, amit előzetesen elvártam. Hangja helyenként kifejezetten a Saxonos Biffre emlékeztet, ám ezt még véletlenül sem gondolom negatí­vumnak. Azt viszont igen, hogy nem nyűgöztek le ezúttal az argentinok, és a nagy lehetőséget kihasználatlanul hagyva, egy nem túl erős, ám azért hallgatható koronggal próbálták meg a világ elé tárni tehetségüket. Néhány í­zes, feelinges daltól eltekintve csak tartalom nélküli panelek és klisék ötlettelen puffogtatását hallom.

Pontszám: 6.5